Ovi másodszor
Ma is voltam a tegnapi oviban két csoportnál, és ma megdicsértek az óvónők, hogy tök jó volt a foglalkozás, élvezték a gyerekek, csak így tovább. Remélem, az óvodavezetőnek is ezt mondják, és örülök, hogy a jelek szerint sikerült a tegnapi első két óra után rátalálni a helyes csapásirányra. Bőven lesz hova fejlődni, de így most lelkesen tudok a jövőbe tekinteni, ma pl. hazafelé végig azt tervezgettem, jövő héten mi legyen a téma, milyen játékokat vigyek, mit csináljunk, hogy csináljuk.
Nagyon helyesek a gyerekek, tiszta boldogsághormon-löket volt köztük lenni. Ez meglep, mert azt gondoltam, kettőnél több 10 éven aluli nagyon megterhelő élmény lesz nekem. Hozzáteszem, nem maradhatok velük egyedül, a szerződésemben szerepel, és szerintem valamilyen vonatkozó törvényben is benne lehet, hogy az óvoda területén mindenkor az óvónők a felelősek a gyerekekért, nekik folyamatosan jelen kell lenniük, akkor is, ha az angoltanár foglalkozást tart. Így aztán az óvónők nagyon sokat segítettek, sőt fegyelmeztek is. Érdekes, hogy sokkal hamarabb, mint ahogy én magamtól tenném, de, gondolom, így lehet a leghamarabb megtanítani a gyereket a közösségben létezés mikéntjére. Amúgy azt sem hittem volna, hogy hajlandó leszek nyilvánosan énekelni, aztán tessék.
Nagyon cuki volt az egyik csoportban egy kisfiú, akit mindjárt az első játékunk alatt kikapott az óvónő a csoportból, mert bohóckodott, aztán később visszatett egy különálló székre (a többiek padokon ültek). Onnantól kezdve a gyerek úgy ült ott, mint egy morcgombóc, keze karban, szemöldöke összevonva, szája csücsörin. Nem is vett részt semmiben, és amikor észrevette, hogy észrevettem, hogy kicsit megfeledkezett a sértettségéről, és már ingatja magát a zenére, akkor gyorsan újra felvette a morcgombóc pózt. Még színezni sem akart. Mutattam a színezőt, kérdeztem, biztos nincs-e kedve (angolul, de ez nekik nem baj, szinte mindig ki tudják következtetni, kb. miről van szó), ő meg haragosan rázta a fejét. Mondtam neki, jól van, figyelj csak, lerakom ide melléd a lapot, és ha meggondolod magad, majd gyere oda az asztalhoz. Eltelt vagy öt perc, amikor nagy morcosan hozott magának egy széket, leült a többiek közé, aztán nekilátott színezni. Meg kell enni őket, tényleg :) (Azért óvónő továbbra sem lennék, irtó megterhelőnek tűnik még mindig.)
A másik csoportban egy igazi kis zsarnokra akadtam. A színezésnél jött elő belőle ez a kontrollmánia, engem nagyon meglepett vele. A színes ceruza mind az övé volt, legalábbis ő úgy döntött, és ha valaki más hozzányúlt valamelyikhez, azonnal nekiesett, hogy mit képzel, hogy merészel az ő ceruzáihoz nyúlni. Mondtam neki angolul, hogy ezek mindenki ceruzái, és mindenki azzal színez, amivel akar, de rám sem nézett, nem akarta érteni. Amikor kértem hegyezőt az óvónőtől, ez a kisfiú akarta legelőször kikapni a kezemből, pedig előtte ketten is jelezték, hogy nekik kellene. Ekkor is mondtam neki, hogy X meg Y előbb kérte, mire megjegyezte németül, hogy neki sokkal előbb eszébe jutott, de hát ugye gondolatolvasással egy felnőtt sem foglalkozik. Megjegyezte azt is, hogy senki sem színez olyan jól, mint ő, és ezzel a felkiáltással, miután hamar végzett a színezendő elefánttal, lenyúlta a közös tárolóból az utolsó Tini nindzsa harci teknős-képet, ami után több kisfiú is ácsingózott, és közölte, hogy aki ki meri lopni a ládájából (minden gyereknek van egy kis ládája a csoportszobában), azt megveri. Több próbálkozása volt arra is, hogy parancsba adja a többieknek, az elefántnak melyik részét milyenre színezzék, de a többiek nem hagyták magukat. (Megkérdezték tőlem, mindenki olyanra színezi-e az elefántot, amilyenre akarja, én meg mondtam, hogy naná, ezzel lezártnak is tekintették a kérdést.) Tökre érdekelne, vajon egyke-e ez a kisfiú, vagy most lett kistestvére, és úgy érzi, kevesebb figyelem jut rá, esetleg ő a kisebb testvér, és otthon elnyomva érzi magát, vagy mi történik benne, ami miatt szeretne mindent ő meghatározni és irányítani.
Az megint csak cuki volt, amikor az egyik csoportban kiosztottam az elefántos képecskéket, amiket jutalmul vittem, és az egyik kislány még egyszer odajött, mintha még nem kapott volna. Mondtam neki, ő már kapott, emlékszem rá, erre elnevette magát, majd kézen fogott, és kivitt a csoportszobából. Elképzelni nem tudtam, hova húz - hát, az öltözőbe, a kis hátizsákjához, ahol is megmutatta, hogy oda tette be a színezőt és a képecskét is :D
Annyi gikszer van, hogy az egyik oviból negyed órám van átérni a másikba, ez viszont csak autóval teljesíthető. Gyalog kb. 20-22 perc a táv, a busz meg úgy jön, hogy pont azzal is legalább öt perccel később érkezem, mint kéne. Szerencsére hamar észleltem, esélytelen, hogy átérjek, így fel tudtam hívni a második ovi vezetőjét, és el tudtam mondani neki, hogy sajnos késni fogok, ő meg tudott szólni az óvónőknek. A foglalkozás után amúgy abban maradtunk, hogy negyed órával később kezdek náluk, így kényelmesen odaérek, csak ezt még be kell majd jelentenem a cégnél is, plusz megindokolni, hogy miért alakult ez így.
Ez egy zenei ovi, és a csoport azzal fogadott, hogy előadtak nekem egy gyerekdalt. Az óvodavezető gitározott meg énekelt, a gyerekek pedig beszálltak az éneklésbe, plusz mindenkinél volt még valami hangszer. Nagyon édesek voltak. Elég jól indult a történet, aztán volt egy tök kellemetlen élményem, egészen lesokkolt. Jó, vér nem folyt, de teljesen lefagytam. Nem akarom nagyon részletesen elmesélni, mert tényleg szégyellem magam, de a lényeg annyi, hogy egy értelmileg sérült kisfiún nem vettem észre, hogy mozgássérült is, mert ültek, és a lábán nem látszott, ezért aztán, amikor felállítottam őket, elesett, és nagyon sírt. Bánt, hogy nem gondoltam rá, hogy esetleg a mozgásával is gond lehet, de most már ezt is tudom, és megbeszéltem a gondozónőjével, hogyan kezeljem a helyzetet a jövőben. (Mindent akar csinálni a többiekkel, mindent csinálhat is, de csak akkor, ha a gondozónő ott van, és fogja.)
Kellemes meglepetés viszont, hogy milyen sokat értek a gyereknémetből. Messze nem mindent, a 2,5 éveseket kifejezetten nehezen, de a 3-4 éveseknél már elég nagy arányban tudom követni, mit mondanak. Király! Az ovihumor előtt viszont továbbra is értetlenül állok. Tudom, mert olvastam, hogy a nagyon piciknek óriási örömet okoz, ha mondogathatják, hogy kaki-pisi, de nagyon fura ezt a saját szememmel látni, saját fülemmel hallani. Azt mondja a 2,5 éves pici lány a barátnőjének nagy huncutul, hogy ő kakilni akar, és erre mindketten gurulnak a nevetéstől. Na, annyira azért nem emlékszem rá, milyen volt gyereknek lenni, hogy ez érthetővé váljon számomra :D
Nagyon tetszik ezekben az ovikban, hogy integráltan nevelnek. De nem úgy, mint többnyire otthon, hogy beteszik a speciális nevelési igényű gyereket a csoportba, aztán a pedagógus kezdjen vele, amit gondol, és senkit sem érdekel, hogy ő nem ezt tanulta a főiskolán/egyetemen, és nincsenek hozzá eszközei, hogy a sérült gyerekkel megfelelően foglalkozzon. Itt egy ovis csoportban egy sérült gyerek lehet, és van _saját_ gondozónője, aki _csak_ vele foglalkozik egész nap. Azért ez így nagyon más, így sokkal könnyebb az óvónőnek meg a csoportnak is. Na meg az érintett gyereknek.
Döbbenetes látni, milyen gyorsan ragad rájuk a nyelv. Az egyik 3 év körüli kislány például pakolta ki a színes ceruzákat a dobozból, és minden színt megnevezett németül. Én ilyenkor mindig mondtam a megfelelő angol szót. Öt perccel később megint nekiállt pakolni, és akkor már angolul mondta a színeket, és nem hibázott egyszer sem. Jó neki :) A másik, hogy vannak a csoportokban szerb és román gyerekek is, akikről azt feltételezem, otthon szerbül illetve románul beszélnek velük, aztán mégis tökéletesen tudnak németül, és ez nagyrészt az ovinak köszönhető, szinte tuti.
A továbbiakban majd igyekszem nem gigaposztokban megemlékezni az ovis napokról, csak tök új meg nagy az élmény, és muszáj kiírni magamból.
Nagyon helyesek a gyerekek, tiszta boldogsághormon-löket volt köztük lenni. Ez meglep, mert azt gondoltam, kettőnél több 10 éven aluli nagyon megterhelő élmény lesz nekem. Hozzáteszem, nem maradhatok velük egyedül, a szerződésemben szerepel, és szerintem valamilyen vonatkozó törvényben is benne lehet, hogy az óvoda területén mindenkor az óvónők a felelősek a gyerekekért, nekik folyamatosan jelen kell lenniük, akkor is, ha az angoltanár foglalkozást tart. Így aztán az óvónők nagyon sokat segítettek, sőt fegyelmeztek is. Érdekes, hogy sokkal hamarabb, mint ahogy én magamtól tenném, de, gondolom, így lehet a leghamarabb megtanítani a gyereket a közösségben létezés mikéntjére. Amúgy azt sem hittem volna, hogy hajlandó leszek nyilvánosan énekelni, aztán tessék.
Nagyon cuki volt az egyik csoportban egy kisfiú, akit mindjárt az első játékunk alatt kikapott az óvónő a csoportból, mert bohóckodott, aztán később visszatett egy különálló székre (a többiek padokon ültek). Onnantól kezdve a gyerek úgy ült ott, mint egy morcgombóc, keze karban, szemöldöke összevonva, szája csücsörin. Nem is vett részt semmiben, és amikor észrevette, hogy észrevettem, hogy kicsit megfeledkezett a sértettségéről, és már ingatja magát a zenére, akkor gyorsan újra felvette a morcgombóc pózt. Még színezni sem akart. Mutattam a színezőt, kérdeztem, biztos nincs-e kedve (angolul, de ez nekik nem baj, szinte mindig ki tudják következtetni, kb. miről van szó), ő meg haragosan rázta a fejét. Mondtam neki, jól van, figyelj csak, lerakom ide melléd a lapot, és ha meggondolod magad, majd gyere oda az asztalhoz. Eltelt vagy öt perc, amikor nagy morcosan hozott magának egy széket, leült a többiek közé, aztán nekilátott színezni. Meg kell enni őket, tényleg :) (Azért óvónő továbbra sem lennék, irtó megterhelőnek tűnik még mindig.)
A másik csoportban egy igazi kis zsarnokra akadtam. A színezésnél jött elő belőle ez a kontrollmánia, engem nagyon meglepett vele. A színes ceruza mind az övé volt, legalábbis ő úgy döntött, és ha valaki más hozzányúlt valamelyikhez, azonnal nekiesett, hogy mit képzel, hogy merészel az ő ceruzáihoz nyúlni. Mondtam neki angolul, hogy ezek mindenki ceruzái, és mindenki azzal színez, amivel akar, de rám sem nézett, nem akarta érteni. Amikor kértem hegyezőt az óvónőtől, ez a kisfiú akarta legelőször kikapni a kezemből, pedig előtte ketten is jelezték, hogy nekik kellene. Ekkor is mondtam neki, hogy X meg Y előbb kérte, mire megjegyezte németül, hogy neki sokkal előbb eszébe jutott, de hát ugye gondolatolvasással egy felnőtt sem foglalkozik. Megjegyezte azt is, hogy senki sem színez olyan jól, mint ő, és ezzel a felkiáltással, miután hamar végzett a színezendő elefánttal, lenyúlta a közös tárolóból az utolsó Tini nindzsa harci teknős-képet, ami után több kisfiú is ácsingózott, és közölte, hogy aki ki meri lopni a ládájából (minden gyereknek van egy kis ládája a csoportszobában), azt megveri. Több próbálkozása volt arra is, hogy parancsba adja a többieknek, az elefántnak melyik részét milyenre színezzék, de a többiek nem hagyták magukat. (Megkérdezték tőlem, mindenki olyanra színezi-e az elefántot, amilyenre akarja, én meg mondtam, hogy naná, ezzel lezártnak is tekintették a kérdést.) Tökre érdekelne, vajon egyke-e ez a kisfiú, vagy most lett kistestvére, és úgy érzi, kevesebb figyelem jut rá, esetleg ő a kisebb testvér, és otthon elnyomva érzi magát, vagy mi történik benne, ami miatt szeretne mindent ő meghatározni és irányítani.
Az megint csak cuki volt, amikor az egyik csoportban kiosztottam az elefántos képecskéket, amiket jutalmul vittem, és az egyik kislány még egyszer odajött, mintha még nem kapott volna. Mondtam neki, ő már kapott, emlékszem rá, erre elnevette magát, majd kézen fogott, és kivitt a csoportszobából. Elképzelni nem tudtam, hova húz - hát, az öltözőbe, a kis hátizsákjához, ahol is megmutatta, hogy oda tette be a színezőt és a képecskét is :D
Annyi gikszer van, hogy az egyik oviból negyed órám van átérni a másikba, ez viszont csak autóval teljesíthető. Gyalog kb. 20-22 perc a táv, a busz meg úgy jön, hogy pont azzal is legalább öt perccel később érkezem, mint kéne. Szerencsére hamar észleltem, esélytelen, hogy átérjek, így fel tudtam hívni a második ovi vezetőjét, és el tudtam mondani neki, hogy sajnos késni fogok, ő meg tudott szólni az óvónőknek. A foglalkozás után amúgy abban maradtunk, hogy negyed órával később kezdek náluk, így kényelmesen odaérek, csak ezt még be kell majd jelentenem a cégnél is, plusz megindokolni, hogy miért alakult ez így.
Ez egy zenei ovi, és a csoport azzal fogadott, hogy előadtak nekem egy gyerekdalt. Az óvodavezető gitározott meg énekelt, a gyerekek pedig beszálltak az éneklésbe, plusz mindenkinél volt még valami hangszer. Nagyon édesek voltak. Elég jól indult a történet, aztán volt egy tök kellemetlen élményem, egészen lesokkolt. Jó, vér nem folyt, de teljesen lefagytam. Nem akarom nagyon részletesen elmesélni, mert tényleg szégyellem magam, de a lényeg annyi, hogy egy értelmileg sérült kisfiún nem vettem észre, hogy mozgássérült is, mert ültek, és a lábán nem látszott, ezért aztán, amikor felállítottam őket, elesett, és nagyon sírt. Bánt, hogy nem gondoltam rá, hogy esetleg a mozgásával is gond lehet, de most már ezt is tudom, és megbeszéltem a gondozónőjével, hogyan kezeljem a helyzetet a jövőben. (Mindent akar csinálni a többiekkel, mindent csinálhat is, de csak akkor, ha a gondozónő ott van, és fogja.)
Kellemes meglepetés viszont, hogy milyen sokat értek a gyereknémetből. Messze nem mindent, a 2,5 éveseket kifejezetten nehezen, de a 3-4 éveseknél már elég nagy arányban tudom követni, mit mondanak. Király! Az ovihumor előtt viszont továbbra is értetlenül állok. Tudom, mert olvastam, hogy a nagyon piciknek óriási örömet okoz, ha mondogathatják, hogy kaki-pisi, de nagyon fura ezt a saját szememmel látni, saját fülemmel hallani. Azt mondja a 2,5 éves pici lány a barátnőjének nagy huncutul, hogy ő kakilni akar, és erre mindketten gurulnak a nevetéstől. Na, annyira azért nem emlékszem rá, milyen volt gyereknek lenni, hogy ez érthetővé váljon számomra :D
Nagyon tetszik ezekben az ovikban, hogy integráltan nevelnek. De nem úgy, mint többnyire otthon, hogy beteszik a speciális nevelési igényű gyereket a csoportba, aztán a pedagógus kezdjen vele, amit gondol, és senkit sem érdekel, hogy ő nem ezt tanulta a főiskolán/egyetemen, és nincsenek hozzá eszközei, hogy a sérült gyerekkel megfelelően foglalkozzon. Itt egy ovis csoportban egy sérült gyerek lehet, és van _saját_ gondozónője, aki _csak_ vele foglalkozik egész nap. Azért ez így nagyon más, így sokkal könnyebb az óvónőnek meg a csoportnak is. Na meg az érintett gyereknek.
Döbbenetes látni, milyen gyorsan ragad rájuk a nyelv. Az egyik 3 év körüli kislány például pakolta ki a színes ceruzákat a dobozból, és minden színt megnevezett németül. Én ilyenkor mindig mondtam a megfelelő angol szót. Öt perccel később megint nekiállt pakolni, és akkor már angolul mondta a színeket, és nem hibázott egyszer sem. Jó neki :) A másik, hogy vannak a csoportokban szerb és román gyerekek is, akikről azt feltételezem, otthon szerbül illetve románul beszélnek velük, aztán mégis tökéletesen tudnak németül, és ez nagyrészt az ovinak köszönhető, szinte tuti.
A továbbiakban majd igyekszem nem gigaposztokban megemlékezni az ovis napokról, csak tök új meg nagy az élmény, és muszáj kiírni magamból.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése