Testkép
Mindig is képtelen voltam arra, hogy lássam magamon, éppen milyen az alakom, jó vagy kevésbé jó, vékonyabb vagy teltebb. Azzal mindig tisztában voltam, hogy vékony soha az életben nem leszek, de akkor is irigykedtem kicsit a vékony osztálytársnőimre. Akkor is tudtam magam kövérnek látni, amikor tíz kilót fogytam, bár akkor annak a tíz kilónak a tudata felülírta ezt a hülyeséget (meg az, hogy anyu azt mondta, ne fogyjak többet, mert már kezdek túl vékony lenni - ő meg eléggé kritikus, lehet neki hinni, ha jót mond, ha rosszat). Ez az egész onnan ered, hogy gyerekkoromtól érettségiig folyton csúfoltak azzal / beszóltak amiatt, hogy kövér vagyok (osztálytársak és olyan pasi is, akivel jártam - olyan pasi mondjuk még huszonöt éves koromban is), és nagyon frusztrált, hogy úgy éreztem, nem tudok mit tenni a kövérség ellen. Tinikorom első éveiben még nem jöttem rá, hogy pl. a zacskó chips ebéd helyett nem lendít különösebben sokat a dolgokon, de miután az ilyen hülyeségekről leszoktam, akkor sem állt be változás. És hát már az egészségesebb étkezésre való átállás után jöttek az olyan beszólások, mint amit pl. egyszer tesin, futás közben engedett el az egyik osztálytársam (fiú), amikor egy barátjával beértek: "Ezt könnyebb átugrani, mint megkerülni." Volt nagy röhögés, aztán meg nagy meglepetés, amikor tőlem szokatlan módon visszaszóltam, nem is kedvesen: "Akkor ugorj át, vagy fogd be a pofádat, de nagyon gyorsan!" Elhangzott egy "jól van, na", majd otthagytak. Azért a kedvemnek eléggé odatettek arra a napra, és abból is látható, mennyire rossz élmény volt, hogy máig is tisztán emlékszem rá, így 10-12 év távlatából.
No de. Mérlegre jó hét-nyolc éve nem állok, csak évente egyszer-kétszer, mert a mérleg nem a barátom. Rettentő rosszul tudom érezni magam, ha többet mutat, mint amire számítottam, olyankor nem ritkán hányingerem lesz. De most pont tudom, hogy májusban Máltára hány kilóval mentem, és azt is, hogy haza három kilóval könnyebben jöttem. A lisztre és cukorra nem szoktam vissza Málta és Gergő után sem, hiába hittem, hogy az lesz, sőt vártam, hogy végre már azt ehessek megint, amit szeretek és szoktam, és Gergő ne szekáljon ki a világból emiatt. Viszont változást nem láttam magamon. Épp a napokban állapítottam meg, hogy reménytelen eset vagyok, rajtam az sem segít, hogy a lisztet és a cukrot szinte teljesen elhagytam, sosem leszek már elégedett magammal. Az azért gyanús volt, hogy a nadrág, ami egy hónapja még kicsit bevágott derékban, most pont kényelmes, de mivel nem láttam magamon semmit, gondoltam, biztos délibáb. Most meg az edzőteremben vettem fel az edzőgatyát, ami a vásárláskor még kicsit szorított, és ez még pár hete is így volt, amikor kipróbáltam a stepet a város túlsó felén. Na, most az is teljesen kényelmes volt. Ezen felbuzdulva edzés után gyűjtöttem némi lelkierőt, és ráálltam a mérlegre, ami az öltöző felszereléséhez tartozik. És az azt mutatta, hogy két kilóval könnyebb vagyok, mint amikor Bécsbe jöttem. Az már összesen öt május óta. Ez eléggé feldobott, de az a röhej, hogy továbbra sem látom a tükörben - illetve néha olyan, mintha külső szemlélő szemével tudnám nézni magam, és akkor azt látom, nincs okom emiatt stresszelni, mert bár vékony nem vagyok, de jó alakom van, de ez csak pár pillanatig tart, aztán megint a saját szememmel elégedetlenkedem tovább. Azt hiszem, ezt hívják testképzavarnak, de ez valami enyhébb formája, mert nagyon kövérnek sosem látom magam, és sem anorexia, sem bulimia közelébe nem kerültem még soha, hála az égnek. De hogy milyen csodajó lenne egyszer elégedettnek lenni magammal (főleg a hasammal) meg a rólam készült fényképekkel!
No de. Mérlegre jó hét-nyolc éve nem állok, csak évente egyszer-kétszer, mert a mérleg nem a barátom. Rettentő rosszul tudom érezni magam, ha többet mutat, mint amire számítottam, olyankor nem ritkán hányingerem lesz. De most pont tudom, hogy májusban Máltára hány kilóval mentem, és azt is, hogy haza három kilóval könnyebben jöttem. A lisztre és cukorra nem szoktam vissza Málta és Gergő után sem, hiába hittem, hogy az lesz, sőt vártam, hogy végre már azt ehessek megint, amit szeretek és szoktam, és Gergő ne szekáljon ki a világból emiatt. Viszont változást nem láttam magamon. Épp a napokban állapítottam meg, hogy reménytelen eset vagyok, rajtam az sem segít, hogy a lisztet és a cukrot szinte teljesen elhagytam, sosem leszek már elégedett magammal. Az azért gyanús volt, hogy a nadrág, ami egy hónapja még kicsit bevágott derékban, most pont kényelmes, de mivel nem láttam magamon semmit, gondoltam, biztos délibáb. Most meg az edzőteremben vettem fel az edzőgatyát, ami a vásárláskor még kicsit szorított, és ez még pár hete is így volt, amikor kipróbáltam a stepet a város túlsó felén. Na, most az is teljesen kényelmes volt. Ezen felbuzdulva edzés után gyűjtöttem némi lelkierőt, és ráálltam a mérlegre, ami az öltöző felszereléséhez tartozik. És az azt mutatta, hogy két kilóval könnyebb vagyok, mint amikor Bécsbe jöttem. Az már összesen öt május óta. Ez eléggé feldobott, de az a röhej, hogy továbbra sem látom a tükörben - illetve néha olyan, mintha külső szemlélő szemével tudnám nézni magam, és akkor azt látom, nincs okom emiatt stresszelni, mert bár vékony nem vagyok, de jó alakom van, de ez csak pár pillanatig tart, aztán megint a saját szememmel elégedetlenkedem tovább. Azt hiszem, ezt hívják testképzavarnak, de ez valami enyhébb formája, mert nagyon kövérnek sosem látom magam, és sem anorexia, sem bulimia közelébe nem kerültem még soha, hála az égnek. De hogy milyen csodajó lenne egyszer elégedettnek lenni magammal (főleg a hasammal) meg a rólam készült fényképekkel!
Megjegyzések
Megjegyzés küldése