Sebők Zsigmond: Maczkó úr szárazon és vizen
Nagyon szeretem a régi gyerekkönyveket, meséket, és nagyon szerettem volna, ha ez is tetszik, de sajnos nem így lett.
Tetszett az ízes magyar nyelv, amin íródott, és az, hogy az egyik történet Budapestet, a másik a Balatont mutatja be részletesen. Jó volt betekintést nyerni a korabeli (eredeti megjelenés éve: 1907) Magyarország mindennapjaiba, látni a Városligetet, az Állatkertet, a Vidámparkot, a fogadókat, a vendéglőket, a fürdőházakat, a balatoni településeket. Ezen kívül Mühlbeck Károly rajzai nagyon szépek. Ezzel a résszel nem volt problémám.
A mesének fontos része a humor, ami itt is megtalálható, de többnyire valahogy nem ül. A szóviccek erőltetettek, a legtöbb poén inkább kegyetlen, mint vicces. Az első mesében azért volt olyan jelenet, amin hangosan nevettem, de legtöbbször inkább csak értetlenül néztem, hogy ezeket a dolgokat ki és miért tarthatja viccesnek.
Ennél sokkal nagyon bajom volt viszont Maczkó úrral. Az egy dolog, hogy beképzelt és pökhendi, elvégre dzsentri, de ahogy az útitársaival viselkedik, az számomra végtelenül ellenszenves. Szeret ugratni másokat, ez rendben van, de a vele utazó gyereket, Zebulont gyakorlatilag vég nélkül szekálja mind a budapesti, mind a balatoni kaland során. Hogy lehet azzal elrontani egy gyerek nyaralását, hogy folyamatosan veszekszik vele a rá vigyázó felnőtt, szidja, mint a bokrot? Mi öröm van akkor abban az utazásban a gyereknek? Az meg, hogy folyamatosan kinevetik, egészen komolyan szívfacsaró szerintem. Egyszerűen elképesztőnek tartom, hogy ez mint vicces elem bekerült ebbe a mesébe. Nyomasztó. Nagyon sajnáltam Zebikét, bármilyen bumfordi is, és kicsit az unokaöcsémet is sajnáltam benne – ő járt úgy mindig, hogy folyton rászóltak, én meg úgy, mint Dorka a balatoni történetben, engem mindig dicsértek. Bár ez akkoriban tetszett, visszatekintve igazságtalan, akkor is, ha egyébként ott is, ahogy ebben a mesében, a fiúgyermekkel tényleg aránytalanul több volt a gond, mint a lánnyal.
Három és fél csillagot kapott, és most már hivatalos, hogy túl vajszívű vagyok. Érdekes volt megismerni egy XX. század elején íródott magyar gyerekregényt, de sajnos elég messze volt attól, hogy azt mondhassam, tetszett. Kár.
Tetszett az ízes magyar nyelv, amin íródott, és az, hogy az egyik történet Budapestet, a másik a Balatont mutatja be részletesen. Jó volt betekintést nyerni a korabeli (eredeti megjelenés éve: 1907) Magyarország mindennapjaiba, látni a Városligetet, az Állatkertet, a Vidámparkot, a fogadókat, a vendéglőket, a fürdőházakat, a balatoni településeket. Ezen kívül Mühlbeck Károly rajzai nagyon szépek. Ezzel a résszel nem volt problémám.
A mesének fontos része a humor, ami itt is megtalálható, de többnyire valahogy nem ül. A szóviccek erőltetettek, a legtöbb poén inkább kegyetlen, mint vicces. Az első mesében azért volt olyan jelenet, amin hangosan nevettem, de legtöbbször inkább csak értetlenül néztem, hogy ezeket a dolgokat ki és miért tarthatja viccesnek.
Ennél sokkal nagyon bajom volt viszont Maczkó úrral. Az egy dolog, hogy beképzelt és pökhendi, elvégre dzsentri, de ahogy az útitársaival viselkedik, az számomra végtelenül ellenszenves. Szeret ugratni másokat, ez rendben van, de a vele utazó gyereket, Zebulont gyakorlatilag vég nélkül szekálja mind a budapesti, mind a balatoni kaland során. Hogy lehet azzal elrontani egy gyerek nyaralását, hogy folyamatosan veszekszik vele a rá vigyázó felnőtt, szidja, mint a bokrot? Mi öröm van akkor abban az utazásban a gyereknek? Az meg, hogy folyamatosan kinevetik, egészen komolyan szívfacsaró szerintem. Egyszerűen elképesztőnek tartom, hogy ez mint vicces elem bekerült ebbe a mesébe. Nyomasztó. Nagyon sajnáltam Zebikét, bármilyen bumfordi is, és kicsit az unokaöcsémet is sajnáltam benne – ő járt úgy mindig, hogy folyton rászóltak, én meg úgy, mint Dorka a balatoni történetben, engem mindig dicsértek. Bár ez akkoriban tetszett, visszatekintve igazságtalan, akkor is, ha egyébként ott is, ahogy ebben a mesében, a fiúgyermekkel tényleg aránytalanul több volt a gond, mint a lánnyal.
Három és fél csillagot kapott, és most már hivatalos, hogy túl vajszívű vagyok. Érdekes volt megismerni egy XX. század elején íródott magyar gyerekregényt, de sajnos elég messze volt attól, hogy azt mondhassam, tetszett. Kár.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése