Louis Sachar: David nem hagyja magát

Valamikor 12 és 14 éves korom között kaptam meg Ibolya néniéktől a szülinapomra vagy a névnapomra a Stanley, a szerencse fia című könyvet. Szkeptikus voltam vele szemben, mert azelőtt sosem hallottam még a szerző nevét, nem hallottam a történetről, teljesen ismeretlen volt számomra ez az egész. Aztán elolvastam, és kiderült, hogy nagyon-nagyon jó. Annyira jó, hogy kb. 13 évvel később megvettem a filmet DVD-n (azóta sem néztem végig, mert egyszer megakadt 45 percnél, és nem kezdtem újra), meg tavaly (?) lecsaptam egy kiárusításon a szerző David nem hagyja magát című művére.

Megérte. Kifejezetten jó gyerekkönyv, nagyon tetszett. Olyan problémákat jár körül, ami valóban érintheti a célközönséget (10-14 éves gyerekek): az iskolai szekálást, a klikkeket, a barátkozás nehézségeit. Teszi mindezt sok humorral, élvezhetően. Felüdülés volt olvasni, nagyon sokat nevettem, és biztos vagyok benne, hogy ha megfelelő korban olvastam volna, amikor én is perifériás gyerek voltam, vigaszt nyújtott volna, annak ellenére, hogy engem ennyire durván sosem szekáltak, mint Davidet. A fordítás is teljesen jó volt, mindössze néhány elírás rontotta az összképet, de azt azért túl lehet élni. Egyetlen dolog sokkolt csak az egész könyvben. Fagyasztott limonádékoncentrátum, amihez négy pohár vizet töltünk, összeturmixoljuk, és kész a limonádé? Ugye, nem?

Az összegyűjtött idézetek közül megosztok veletek néhányat:

"Leslie Gilroy talán nem is tehet róla, hogy olyan, amilyen, hanem csak arról van szó, hogy Amerikában minden szép lány meghülyül."

"– Lehet, hogy Mrs. Bayfield valahogy belemászott a fejetekbe, azért akartok rávenni, hogy öntsem le magam limonádéval.
– Az én fejembe nem mászott bele – bizonygatta Larry. – Érezném, ha belemászott volna."

"– Na, történt már valami rossz? – kérdezte Larry a nagyszünetben.
David a füvön ült, és hunyorogva a napba nézett.
– Utál az öcsém – felelte egy vállrándítással.
– Ez része lehet az átoknak? – kérdezte Mo."

"– Van kedved kijönni velünk a parkba iskola után? – kérdezte Mo Davidtől az ebédszünetben. – Megyünk nézni, hogyan szedik a szemetet a bűnözők.
– Minden szerdán rabokat hoznak ki a parkba szemetet szedni – magyarázta Larry.
– Rablókat és gyilkosokat – tette hozzá Mo.
– Nem biztos, hogy gyilkosok is vannak köztük – rázta a fejét Larry. – Szerintem ezek inkább ittas vezetők meg bolti tolvajok.
– Ó, de kár! Én azt hittem, gyilkosokat lehet látni – mondta csalódottan Mo.
– Jó, lehet, hogy van köztük néhány gyilkos is – vigasztalta Larry."

"[…] néha muszáj szomorúnak lenni ahhoz, hogy az ember boldog lehessen."

Végül négy és fél csillagra értékeltem, és lehet, hogy fogok még olvasni Louis Sachartól.