Edzésen

az egyik lány megbotlott a steppadban, elterült a földön, és nem is tudott felállni többet. Pillanatok alatt kétszeresére dagadt a bokája, úgyhogy K. hívott hozzá mentőt. Ez a lány a táborban is ott volt, úgyhogy azonnal köré gyűlt a többi táboros, illetve úgy lassanként, kb. 5 percen belül mindegyikünk. K. kitámogatta őt a recepcióra, mi megvártuk a mentőt, aztán ketten ki is kísértük, mert vinni kellett az ő táskáját meg a mentősökét is, mert a pincehelyiségből a szűk lépcsőn így táskák nélkül sem volt annyira könnyű feljutni vele. Elvitték a Balesetibe, aztán egy óra múlva már hívta is K-t, hogy túl is van a vizsgálatokon, részleges bokaszalag-szakadása van, egy hét fekvés tuti, aztán kap valami rögzítőt vagy mit, és akkor már biceghet dolgozni.

Ez ugyanaz a lány, aki a táborban mesélte, hogy egész nyáron nem volt szabadságon egyetlen napot sem, mert nem lehetett eljönni, olyan sok volt a munka. Kérdeztem tőle Facebookon, érzi-e a sors részéről az odacsapást, azt mondta, neki is az jutott eszébe, hogy mivel az apró jeleket nem vette figyelembe, most kapott egy olyan figyelmeztetést a sorstól, amit már nem lehet nem észrevenni. Most aztán majd jól kipiheni magát, már ha tud egyáltalán lazítani, ugyanis fáj a lába meg a farokcsontja is, amire ráesett.

Az is tanulsága az esetnek, hogy egyszer mindenki elesik stepen. K. mondogatta a második óra közben, hogy most bűntudata van, és nem fog tudni aludni, mert Zs. összetörte magát. Őt is azzal vigasztaltam, hogy előbb-utóbb mind el fogunk esni, én is elestem. Erre K.: "De te nem törted össze magad!" Hát, ja, nekem szerencsém volt. Nem lehet mindig mindenkinek.