Rozi
Egy ideje nem önmagát adta szegény, de nem nagyon estem kétségbe, gondoltam, öregszik. Időnként rossz bőrben volt, legutóbb karácsony előtt, akkor kapott némi extra adag sárgarépát, amitől összekapta magát.
Ma viszont arra jöttem haza a suliból, hogy a kalitka alján fekszik a hátán, és iszonyúan kapkodja a levegőt. Nagy nehezen talpra fordítottam, adtam neki répát, fecskendőből itattam vele vizet, de nem lett jobban. Felhívtam az állatorvosunkat, miután a neten nem nagyon találtam használható infót. Az orvosunk azt mondta, nem lenne jó ötlet odavinni hozzájuk a papagájt, de megadta egy madárspecialista számát, hogy vele vegyem fel a kapcsolatot. Megtörtént, mondta, hogy háromra menjek oda a madárral, akit egy akkora dobozban vigyek, amibe pont belefér, hogy ne törje össze magát, ha vergődik. Lemondtam a délutáni órámat, majd felkerekedtünk.
Nem tudom, hogyan bírta ki szerencsétlen Rozi az odautat, de valahogy kibírta. (Jó messzire mentünk.) Amikor odaértünk, az asszisztens betette az oxigénbe, hogy kapjon levegőt, majd mondta nekem, hogy valószínűtlen, hogy ezt túlélje, mert nagyon-nagyon-nagyon-nagyon komoly a helyzet (így fogalmazott). Nemsokára megérkezett az orvos, megnézte a madarat, majd odajött hozzám, és mondta, hogy elpusztult. Azt is mondta, valamilyen anyagcsere-probléma lehetett a háttérben, aminek következtében megpuhultak a csontjai. Ebbe belegondolni sem szeretnék, annyira rettenetes. Remélem, legalább nem fájt neki nagyon. Meg azt is mondta, hogy ha a madár csak egy kicsit rosszabb kedvű, mint amúgy, azonnal orvoshoz kell vele rohanni, mert akkor nagyon nagy a baj. Ezt eddig nem tudtam, kár, mert már régen orvoshoz kerülhetett volna szerencsétlen állat. Megkérdezte az orvos, el akarom-e hozni, hogy szervezzek neki temetést, de nem akartam. Lizánál egyértelmű volt, hogy nem hagyjuk ott a rendelőben, de Rozival más volt a helyzet. Lizával szerettük egymást, ő volt az én kiskutyám. Rozival egyszerűen nem sikerült kialakítani semmiféle kapcsolatot. Szerintem megismert, és kb. ennyi. Jó, az utóbbi időben már nem mindig menekült fejvesztve, ha a kalitka közelébe mentem, de ettől még képmutatás lett volna elhozni és eltemetni. Arról nem beszélve, hogy hova temetném most hirtelen itt a harmadikon, tárolni meg nem tudom, és nem is szeretném. Így ott maradt, és majd más állatokkal együtt elégetik. Szegénykém.
Nagyon sajnálom, és nyomaszt a dolog. Igaz, kb. 10-12 évet volt nálam, ha nem többet (nem emlékszem, pontosan mikor kaptam), és többnyire én gondoztam, de nekem akkor is bűntudatot okozott eddig is, hogy nyomorultnak az az életpályája, hogy ül a kalitkában és néz. Nem erre van kitalálva egy papagáj. Nem sikerült vele közelebbi barátságot kötni, egészen a legutóbbi időkig konkrétan rettegett tőlem, pedig sosem bántottam, csak enni, inni adni, kitakarítani és beszélgetni mentem oda hozzá.
Nem kell több papagáj. Ezt nem úgy mondom, mint amikor valakinek elpusztul a kutyája, és sír, hogy soha többet nem kell kutya. Aki úgy mondja, az meggondolja magát, ha megnyugszik. Kicsit ugyan én is zaklatott vagyok most, de nagyon komolyan mondom és gondolom, hogy nem kérek többet papagájt. Egyszerűen nem tudok vele bánni. Nekem azért nem kell madár, hogy üljön a kalitkájában egész álló nap, hosszú évekig. Nekem nem való se hörcsög, se tengerimalac, se papagáj, mert nem tudok velük kapcsolatot kialakítani. Próbáltam, nem ment. Nekem nem való macska sem, mert ugyan még nem próbáltam, de tudom, hogy nem szeretem a macskákat, csak messziről, így az is szenvedés lenne mindkettőnknek, ha lenne macskám. Nekem kutya való. A kutyával össze tudok barátkozni, tudok vele kommunikálni, a kutyával jól megvagyok. (Megjegyzem, kutya sem kell. Mármint örülök, hogy Marci itt van, de Marci jó eséllyel hazamegy pár hét múlva, meg Marcinak rajtam kívül még két gazdája van. Olyan kutyát nem tudok most vállalni, akinek csak én vagyok.) Úgyhogy Rozi volt az utolsó papagájom. Sajnálom, hogy ilyen élete volt, remélem, nem haragudott nagyon.
Így néz ki egy Rozi típusú papagáj, amikor jól van. Arról nem kerestem képet, hogyan néz ki, amikor nincs jól - ne akarjátok tudni!
Ma viszont arra jöttem haza a suliból, hogy a kalitka alján fekszik a hátán, és iszonyúan kapkodja a levegőt. Nagy nehezen talpra fordítottam, adtam neki répát, fecskendőből itattam vele vizet, de nem lett jobban. Felhívtam az állatorvosunkat, miután a neten nem nagyon találtam használható infót. Az orvosunk azt mondta, nem lenne jó ötlet odavinni hozzájuk a papagájt, de megadta egy madárspecialista számát, hogy vele vegyem fel a kapcsolatot. Megtörtént, mondta, hogy háromra menjek oda a madárral, akit egy akkora dobozban vigyek, amibe pont belefér, hogy ne törje össze magát, ha vergődik. Lemondtam a délutáni órámat, majd felkerekedtünk.
Nem tudom, hogyan bírta ki szerencsétlen Rozi az odautat, de valahogy kibírta. (Jó messzire mentünk.) Amikor odaértünk, az asszisztens betette az oxigénbe, hogy kapjon levegőt, majd mondta nekem, hogy valószínűtlen, hogy ezt túlélje, mert nagyon-nagyon-nagyon-nagyon komoly a helyzet (így fogalmazott). Nemsokára megérkezett az orvos, megnézte a madarat, majd odajött hozzám, és mondta, hogy elpusztult. Azt is mondta, valamilyen anyagcsere-probléma lehetett a háttérben, aminek következtében megpuhultak a csontjai. Ebbe belegondolni sem szeretnék, annyira rettenetes. Remélem, legalább nem fájt neki nagyon. Meg azt is mondta, hogy ha a madár csak egy kicsit rosszabb kedvű, mint amúgy, azonnal orvoshoz kell vele rohanni, mert akkor nagyon nagy a baj. Ezt eddig nem tudtam, kár, mert már régen orvoshoz kerülhetett volna szerencsétlen állat. Megkérdezte az orvos, el akarom-e hozni, hogy szervezzek neki temetést, de nem akartam. Lizánál egyértelmű volt, hogy nem hagyjuk ott a rendelőben, de Rozival más volt a helyzet. Lizával szerettük egymást, ő volt az én kiskutyám. Rozival egyszerűen nem sikerült kialakítani semmiféle kapcsolatot. Szerintem megismert, és kb. ennyi. Jó, az utóbbi időben már nem mindig menekült fejvesztve, ha a kalitka közelébe mentem, de ettől még képmutatás lett volna elhozni és eltemetni. Arról nem beszélve, hogy hova temetném most hirtelen itt a harmadikon, tárolni meg nem tudom, és nem is szeretném. Így ott maradt, és majd más állatokkal együtt elégetik. Szegénykém.
Nagyon sajnálom, és nyomaszt a dolog. Igaz, kb. 10-12 évet volt nálam, ha nem többet (nem emlékszem, pontosan mikor kaptam), és többnyire én gondoztam, de nekem akkor is bűntudatot okozott eddig is, hogy nyomorultnak az az életpályája, hogy ül a kalitkában és néz. Nem erre van kitalálva egy papagáj. Nem sikerült vele közelebbi barátságot kötni, egészen a legutóbbi időkig konkrétan rettegett tőlem, pedig sosem bántottam, csak enni, inni adni, kitakarítani és beszélgetni mentem oda hozzá.
Nem kell több papagáj. Ezt nem úgy mondom, mint amikor valakinek elpusztul a kutyája, és sír, hogy soha többet nem kell kutya. Aki úgy mondja, az meggondolja magát, ha megnyugszik. Kicsit ugyan én is zaklatott vagyok most, de nagyon komolyan mondom és gondolom, hogy nem kérek többet papagájt. Egyszerűen nem tudok vele bánni. Nekem azért nem kell madár, hogy üljön a kalitkájában egész álló nap, hosszú évekig. Nekem nem való se hörcsög, se tengerimalac, se papagáj, mert nem tudok velük kapcsolatot kialakítani. Próbáltam, nem ment. Nekem nem való macska sem, mert ugyan még nem próbáltam, de tudom, hogy nem szeretem a macskákat, csak messziről, így az is szenvedés lenne mindkettőnknek, ha lenne macskám. Nekem kutya való. A kutyával össze tudok barátkozni, tudok vele kommunikálni, a kutyával jól megvagyok. (Megjegyzem, kutya sem kell. Mármint örülök, hogy Marci itt van, de Marci jó eséllyel hazamegy pár hét múlva, meg Marcinak rajtam kívül még két gazdája van. Olyan kutyát nem tudok most vállalni, akinek csak én vagyok.) Úgyhogy Rozi volt az utolsó papagájom. Sajnálom, hogy ilyen élete volt, remélem, nem haragudott nagyon.
sajnálom. :(
VálaszTörlésszakmai szempontból megnyugtathatlak, hogy a csont kalciumtartalmának csökkenése semmilyen fájdalommal nem jár, épp ezért alattomos. de a madár nem szenvedett tőle, emiatt ne érezd rosszul magad!!
én sem szeretnék itthonra se rágcsálót, se madarat, mivel én sem látom élvezetesnek a kis életüket.
sosem akartam macskát, mert szintén egy halmazba tettem az előzőkkel, de mióta van, nem tudnám elképzelni az életem nélküle. az ellenkezőjét nyújtja, mint egy kutya, de pont ez a varázslatos benne. remélem, egyszer így vagy úgy, de megtapasztalod. ;)
Köszi a vigasztalást :) Kicsit megnyugodtam attól, hogy azt mondod, nem fájt neki.
VálaszTörlésHát, meglátjuk, lesz-e macskám valaha, de szerintem inkább nem. A nagymamámnak volt egy gyönyörű perzsája, és tökre nem bírtam azt a lesajnáló gőgöt, amivel szemlélte a világot és az embereket. Nem tudom, engem ez valahogy idegesít. Pedig mémesítve vicces: http://weknowmemes.com/wp-content/uploads/2011/12/difference-between-a-cat-and-a-dog-comic.jpg
:)épp ettől lesz érdekes a macskásodás. Taco előtt nem tudtam ezt elképzelni.
VálaszTörléskitüntetésként élem meg, hogy a világon összesen két embert "kedvel" (visel el, dorombol neki, beszélget vele nyávogással), és ebből én vagyok az egyik. különleges vagyok egy nagy uraság számára. :)
Hát igen, így is fel lehet fogni. Nekem úgy sikerült, hogy ne már, ez a macska engem lenéz, vajon kinek hiheti magát :D
VálaszTörlés