Kis színes

A masszázsról eszembe jutott egy emlék. Valamikor 12-14 éve történhetett, hogy az egyik családi kirándulás nagyon durvára sikerült, alig álltunk a lábunkon, amikor végre hazaértünk. Azt hiszem, ez volt az a kirándulás, amin apu elöl haladt, egyedül, és közben morgott: "Persze, ez neki lejtő! Hol itt a lejtő? Én nem látom a lejtőt." Ez persze már a táv vége felé volt, amikor már egyikünknek sem esett annyira jól a lábemelgetés, de ettől még ez nagyon vicces volt. Nem emlékszem, hány kilométert mentünk, és lehet, hogy még húszat sem, de az biztos, hogy nem voltunk hozzászokva akkora igénybevételhez.

Ezért aztán hazaérve mindenki lerogyott, és örült, hogy él. Liza annyira kikészült, hogy nem tudott kimenni a szobámból a konyhába inni. Úgy vittem ki ölben, és amikor letettem két lépésre a táltól, nem tudta megtenni azt a két lépést, csak nyújtogatta a nyakát, és segélykérően nézett rám. Persze odaraktam elé a tálat, ivott is, aztán megint ölben kellett visszavinni a szobába. (Ekkor egyébként 6-8 éves lehetett, tehát még egyáltalán nem volt idős, és semmilyen tünetet nem produkált, amit idős kutyák szoktak, ráadásul imádott kirándulni - még az élete vége felé, hátizsákban is.)

Illusztráció két-három évvel ezelőttről, amikor Liza már az öregség nagyon sok tünetét produkálta, de akkor is ugyanúgy szerettük, mint amikor még virgonc kislány volt.

Anyu azt találta ki, hogy mivel így kidőltünk mindannyian, megmasszírozzuk egymás lábát, mint leginkább fájó testrészt. Hozta is a masszázsról szóló könyvét, fellapozta a láb- és talpmasszázsnál, és megmasszírozta a talpamat, aztán én is az övét, és ekkor nagyon vicces ötlete támadt. Azt mondta, a kutyának is a lába fáj, és annyira azért nem különbözik az embertől, így nyilván neki sem árt egy kis masszázs, talán még jót is tesz. Úgyhogy a nyitott könyvvel az ölében odaült a földre Liza mellé, és akkurátusan megmasszírozta az ő lábát és talpát is. Sosem fogom elfelejteni, milyen fejet vágott közben a kutya :) Szerintem nem tudta eldönteni, normálisak vagyunk-e, de egy idő után rájött, hogy ez neki jót tesz, úgyhogy nem volt egy szava sem. Érdeklődve figyelte a folyamatot, már amennyire érdeklődést tudott mutatni bármi iránt is abban az állapotában. Meg azt sem fogom elfelejteni, ahogy anyu magyarázta neki, mikor mit csinál éppen, az is aranyos volt, és a kutya fején látszott, hogy nagyjából érti, mi történik. És másnap már tudott is járni megint.

Jó visszagondolni az ilyen emlékekre, nagyon kedvesek nekem :)