Karácsonyozás tanítványokkal 2.
Ma voltam a vállalati csoportomnál idén utoljára, mindjárt dupla órán, mert nem akarták, hogy elmaradjon akár egy alkalom is, ilyen szorgalmasak és lelkesek.
Elég sokat gyötrődtem azon, hogy mit kapjanak. Lett volna a könnyebb út: azt, amit a főiskolás csoportom tagjai, mert több maradt belőle, mint terveztem. De azzal az volt a baj, hogy nem nekik csináltam. Nem tudom megmagyarázni, ez miért baj, de nem tudok túllépni ezen. A másik út az volt, hogy 3D-s képeslapot csinálok nekik. Végül emellett döntöttem, tegnap neki is álltam, és nagyon jó is volt minden, amíg rá nem jöttem, hogy csak egy képeslapnyi alapanyagom van, diákom meg kettő ebben a csoportban. Így aztán ma elloholtam még venni papírt, és lóhalálában vágtam meg ragasztottam a második képeslapot. Mindkettő szép lett, sajnálom is, hogy elfelejtettem lefényképezni. De nem ez volt a nap legnagyobb blamázsa.
Fél 3 előtt 10 perccel kezdtem készülődni, ami azért gáz, mert akkor kell elindulnom, ha oda akarok érni. Fel-alá rohangáltam, elpakoltam az ajándékot, a tiramisut, amit csináltam nekik, a gépemet, közben nyomtattam feladatlapot, mert az elfelejtettem, szóval nem unatkoztam. Még figyelmeztettem is magamat, hogy nem kéne így kapkodni, mert ebből baj lesz. Lett is.
Fejvesztve rohantam el itthonról, épphogy elértem azt a 4-es villamost, amivel még kb. időben odaérek, már ha utána kb. időben jön a busz, amire át kell szállnom. Éppen megnyugodtam, mire a Borárosra ért a villamos, és nyúltam a táskámba, hogy megnézzem a telefonomon, mennyi az idő... Nyúltam volna. Ugyanis nem volt nálam táska. Csak abban a pillanatban tűnt fel, hogy a nagy kapkodásban otthon maradt a táskám. Benne volt az összes iratom, a pénzem, a telefonom, a bérletem, szóval tényleg mindenem. Még soha nem fordult elő velem ilyen. Teljesen megbénított a rémület. Az első gondolatom az volt, hogy visszamegyek érte, de akkor sosem értem volna oda az órámra. Úgyhogy inkább reménykedtem, hogy nem pont most jön ellenőr. És bejött: összesen kb. másfél órát utaztam innentől hazáig, és semmi gond nem volt. A fontos dolgokat végül is elvittem, nálam volt az ajándék meg az édesség, csak pl. rá kellett jönnöm, hogy a gépemen nincs fent az a film, amit meg akartam mutatni a csoportnak, de jól rögtönöztem, és ezt is megoldottam. Kicsit izgultam azért, mi van, ha mégis a táskámmal indultam el itthonról, és elhagytam a nagy rohanásban, de azért eléggé biztos voltam benne, hogy itthon van, mert emlékeztem több pillanatra is, amikor a kezemben volt, aztán letettem, de olyanra nem, amikor kihoztam a lakásból. És tényleg. Amikor hazaértem, itt vigyorgott az asztalom mellett.
Az utolsó 50 percben karácsonyoztunk, és örültek a kvíznek is, a daloknak is, a ppt-nek is, a tiramisunak is, még a filmnek is, pedig ebben a csoportban az egyik hallgatónak mindig gondja van a filmekkel, amiket viszek. Óra végén ezt kaptam tőlük:
Annyira helyes ez a kis csomag, hogy nem volt szívem megbontani, pedig így nem jutok hozzá a csokihoz. *sóhaj*
És az milyen, amikor hazafelé, a villamosról leszállva az egyik diák, akivel egyfelé lakunk, úgy köszön el, hogy ad két puszit, mert sokára találkozunk? Engem azért meghatott :)
Elég sokat gyötrődtem azon, hogy mit kapjanak. Lett volna a könnyebb út: azt, amit a főiskolás csoportom tagjai, mert több maradt belőle, mint terveztem. De azzal az volt a baj, hogy nem nekik csináltam. Nem tudom megmagyarázni, ez miért baj, de nem tudok túllépni ezen. A másik út az volt, hogy 3D-s képeslapot csinálok nekik. Végül emellett döntöttem, tegnap neki is álltam, és nagyon jó is volt minden, amíg rá nem jöttem, hogy csak egy képeslapnyi alapanyagom van, diákom meg kettő ebben a csoportban. Így aztán ma elloholtam még venni papírt, és lóhalálában vágtam meg ragasztottam a második képeslapot. Mindkettő szép lett, sajnálom is, hogy elfelejtettem lefényképezni. De nem ez volt a nap legnagyobb blamázsa.
Fél 3 előtt 10 perccel kezdtem készülődni, ami azért gáz, mert akkor kell elindulnom, ha oda akarok érni. Fel-alá rohangáltam, elpakoltam az ajándékot, a tiramisut, amit csináltam nekik, a gépemet, közben nyomtattam feladatlapot, mert az elfelejtettem, szóval nem unatkoztam. Még figyelmeztettem is magamat, hogy nem kéne így kapkodni, mert ebből baj lesz. Lett is.
Fejvesztve rohantam el itthonról, épphogy elértem azt a 4-es villamost, amivel még kb. időben odaérek, már ha utána kb. időben jön a busz, amire át kell szállnom. Éppen megnyugodtam, mire a Borárosra ért a villamos, és nyúltam a táskámba, hogy megnézzem a telefonomon, mennyi az idő... Nyúltam volna. Ugyanis nem volt nálam táska. Csak abban a pillanatban tűnt fel, hogy a nagy kapkodásban otthon maradt a táskám. Benne volt az összes iratom, a pénzem, a telefonom, a bérletem, szóval tényleg mindenem. Még soha nem fordult elő velem ilyen. Teljesen megbénított a rémület. Az első gondolatom az volt, hogy visszamegyek érte, de akkor sosem értem volna oda az órámra. Úgyhogy inkább reménykedtem, hogy nem pont most jön ellenőr. És bejött: összesen kb. másfél órát utaztam innentől hazáig, és semmi gond nem volt. A fontos dolgokat végül is elvittem, nálam volt az ajándék meg az édesség, csak pl. rá kellett jönnöm, hogy a gépemen nincs fent az a film, amit meg akartam mutatni a csoportnak, de jól rögtönöztem, és ezt is megoldottam. Kicsit izgultam azért, mi van, ha mégis a táskámmal indultam el itthonról, és elhagytam a nagy rohanásban, de azért eléggé biztos voltam benne, hogy itthon van, mert emlékeztem több pillanatra is, amikor a kezemben volt, aztán letettem, de olyanra nem, amikor kihoztam a lakásból. És tényleg. Amikor hazaértem, itt vigyorgott az asztalom mellett.
Ez itt a tiramisu, karácsonyi mintás
Az utolsó 50 percben karácsonyoztunk, és örültek a kvíznek is, a daloknak is, a ppt-nek is, a tiramisunak is, még a filmnek is, pedig ebben a csoportban az egyik hallgatónak mindig gondja van a filmekkel, amiket viszek. Óra végén ezt kaptam tőlük:
Annyira helyes ez a kis csomag, hogy nem volt szívem megbontani, pedig így nem jutok hozzá a csokihoz. *sóhaj*
És az milyen, amikor hazafelé, a villamosról leszállva az egyik diák, akivel egyfelé lakunk, úgy köszön el, hogy ad két puszit, mert sokára találkozunk? Engem azért meghatott :)
Megjegyzések
Megjegyzés küldése