A lovakat lelövik, ugye?
Idén nagyon keveset voltam színházban, ha jól számolom, ez volt a harmadik alkalom. Ez a darab nagyon érdekelt már a premier óta, és a Ma Este Színház elnevezésű kezdeményezésnek köszönhetően ma eljutottam rá. A lényeg, hogy adott napon csak a program partnereinek aznapi előadásaira lehet jegyet venni, de azokra 50% kedvezménnyel. Eredetileg pénteken szerettem volna megnézni a darabot, de akkor valamiért nem fogadta el a bankkártyámat a rendszer. Megkerestem a Vígszínház oldalán, mikor van még lehetőség a darab megtekintésére, és amikor láttam, hogy például ma, arra gondoltam, megvárom az értesítőt, hátha mára is van kedvezmény, és ha nincs, legfeljebb veszek teljes árú jegyet. De volt kedvezmény, és most a bankkártyámmal sem volt gond. Mivel a családot nem tudtam rávenni a részvételre, egyedül mentem.
Valamikor 12 és 14 éves korom között olvastam Horace McCoy azonos című regényét. Akkoriban adták a tévében a Szelek szárnyán c. sorozatot, ami a XX. század első felében játszódik, és az egyik részben egy maratoni táncversenyt rendeztek a kisvárosban. Nagyon megfogott maga az ötlet, és a történet is tetszett. Valószínűleg ezért szerettem McCoy könyvét is, noha nem 12-14 éves kislányoknak íródott. Itt is egy maratoni táncversenyen járunk a nagy gazdasági válság idején, ahol folyamatosan táncolni kell, nagyon ritkán és nagyon kevés ideig lehet pihenni, ami erősen megviseli a résztvevőket mind testileg, mind lelkileg. A történet főszereplői az életből teljesen kiábrándult Gloria és az életet szerető Robert. A táncverseny során, az együtt töltött napok-hetek alatt Gloria elszívja Robert életerejét is, így végül a verseny lefújása után a lány könnyedén ráveszi őt, hogy lője agyon, hiszen az életnek semmi értelme. Emlékszem, amikor a könyv végére értem, úgy éreztem, valami nagyon különlegeset olvastam, amit kár lett volna kihagyni, és nagyon sajnáltam Robertet: nem értettem, miért ítélik halálra, miért nem számít kicsit sem, hogy Gloria kérte őt arra, hogy ölje meg.
A Vígszínházban, Eszenyi Enikő rendezésében ennek a történetnek a 2012-be, Csopakra áthelyezett feldolgozását láttam. A modernizálás jó ötlet volt, mert így aktuális jelenségeket is bemutathatnak, aktuális társadalomkritikát fogalmazhatnak meg. Keményen odamond a darab az SMS-küldős valósáhshow-knak és tehetségkutatóknak, bemutatja, mennyire nem a tehetség számít, hanem csak a pénz és az, hogy címlapon legyen a műsor. A regényből már nem emlékeztem arra, hogy a folyamatos táncot időnként futóverseny szakítja meg, aminek az utolsó helyezettje kiesik a játékból, de ennek láttán újra megfogalmazódott bennem a gondolat, hogy az emberek állatok. Az volt a benyomásom, hogy nagyon sok mindent megváltoztattak az eredeti történethez képest a helyszínen és az időn túl is, de ebben nem volt igazam, ez már a könyvismertetőből is kitűnik. Lehet, hogy érik egy újraolvasás.
Nagyon látványos a darab. Tényleg majdnem végig táncolnak a színészek, elég megterhelő lehet a szereplés. A modern technika vívmányait is használják, van például emelhető-süllyeszthető színpadrész, és a háttérben egy kivetítőn a fehérneműre vetkőzött szereplők láthatók viszonylag sokszor. Két esetben tudtam megfejteni ennek a funkcióját. Az egyik, amikor pihenő van, akkor a kivetítőn minden alak fekszik. A másik, amikor valaki a kiesés szélére kerül vagy tényleg kiesik, ekkor az őt játszó színész lassított felvételen falnak csapódik, visszapattan, majd elesik. Ez utóbbinál úgy éreztem, jól aláhúzza a mondanivalót. Azt viszont, amikor mindenki áll, nem biztos, hogy értettem, de mindegy is. Az viszont nem mindegy, mennyire jó alakításokat láttam. Mindenki tetszett. Nem éreztem senkinél, hogy túljátssza a szerepét, esetleg ripacskodik, és ez nagyon jó volt. Átérezhető volt a feszültség, amit átél egy-egy szereplő, amikor egy másik megsérti, vagy amikor kiesik a párja, és 24 órája van új párt találni, különben ő is mehet, amerre lát. Egy kifogásom van csak: az én ízlésemhez képest kicsit sok volt az erotika és a meztelenkedés, még akkor is, ha senki nem volt teljesen meztelen egyetlen pillanatig sem. Lehet, hogy tényleg velem van a baj, de nekem meggyőződésem, hogy ruhában is át lehet adni érzelmeket. Viszont a díszlet szinte teljes hiánya most nem zavart, a táncversenyt nem éreztem sivárnak, kopárnak nélküle sem. (Ellentétben pl. a Makrancos Katával, ahol nagyon-nagyon zavart a minimalizmus. Ez még télen volt, lehet, hogy lassan írok majd arról is.)
Örülök, hogy elmentem és megnéztem ezt a darabot, így még azt is megtudtam, hogy egyedül sem rossz a színházasdi. Ennek a tapasztalatnak a jövőben még hasznát vehetem. És mindenkinek ajánlom a darabot is, a könyvet is. A filmet még nem láttam, majd ha sor került rá, arról is nyilatkozom.
Valamikor 12 és 14 éves korom között olvastam Horace McCoy azonos című regényét. Akkoriban adták a tévében a Szelek szárnyán c. sorozatot, ami a XX. század első felében játszódik, és az egyik részben egy maratoni táncversenyt rendeztek a kisvárosban. Nagyon megfogott maga az ötlet, és a történet is tetszett. Valószínűleg ezért szerettem McCoy könyvét is, noha nem 12-14 éves kislányoknak íródott. Itt is egy maratoni táncversenyen járunk a nagy gazdasági válság idején, ahol folyamatosan táncolni kell, nagyon ritkán és nagyon kevés ideig lehet pihenni, ami erősen megviseli a résztvevőket mind testileg, mind lelkileg. A történet főszereplői az életből teljesen kiábrándult Gloria és az életet szerető Robert. A táncverseny során, az együtt töltött napok-hetek alatt Gloria elszívja Robert életerejét is, így végül a verseny lefújása után a lány könnyedén ráveszi őt, hogy lője agyon, hiszen az életnek semmi értelme. Emlékszem, amikor a könyv végére értem, úgy éreztem, valami nagyon különlegeset olvastam, amit kár lett volna kihagyni, és nagyon sajnáltam Robertet: nem értettem, miért ítélik halálra, miért nem számít kicsit sem, hogy Gloria kérte őt arra, hogy ölje meg.
A Vígszínházban, Eszenyi Enikő rendezésében ennek a történetnek a 2012-be, Csopakra áthelyezett feldolgozását láttam. A modernizálás jó ötlet volt, mert így aktuális jelenségeket is bemutathatnak, aktuális társadalomkritikát fogalmazhatnak meg. Keményen odamond a darab az SMS-küldős valósáhshow-knak és tehetségkutatóknak, bemutatja, mennyire nem a tehetség számít, hanem csak a pénz és az, hogy címlapon legyen a műsor. A regényből már nem emlékeztem arra, hogy a folyamatos táncot időnként futóverseny szakítja meg, aminek az utolsó helyezettje kiesik a játékból, de ennek láttán újra megfogalmazódott bennem a gondolat, hogy az emberek állatok. Az volt a benyomásom, hogy nagyon sok mindent megváltoztattak az eredeti történethez képest a helyszínen és az időn túl is, de ebben nem volt igazam, ez már a könyvismertetőből is kitűnik. Lehet, hogy érik egy újraolvasás.
Nagyon látványos a darab. Tényleg majdnem végig táncolnak a színészek, elég megterhelő lehet a szereplés. A modern technika vívmányait is használják, van például emelhető-süllyeszthető színpadrész, és a háttérben egy kivetítőn a fehérneműre vetkőzött szereplők láthatók viszonylag sokszor. Két esetben tudtam megfejteni ennek a funkcióját. Az egyik, amikor pihenő van, akkor a kivetítőn minden alak fekszik. A másik, amikor valaki a kiesés szélére kerül vagy tényleg kiesik, ekkor az őt játszó színész lassított felvételen falnak csapódik, visszapattan, majd elesik. Ez utóbbinál úgy éreztem, jól aláhúzza a mondanivalót. Azt viszont, amikor mindenki áll, nem biztos, hogy értettem, de mindegy is. Az viszont nem mindegy, mennyire jó alakításokat láttam. Mindenki tetszett. Nem éreztem senkinél, hogy túljátssza a szerepét, esetleg ripacskodik, és ez nagyon jó volt. Átérezhető volt a feszültség, amit átél egy-egy szereplő, amikor egy másik megsérti, vagy amikor kiesik a párja, és 24 órája van új párt találni, különben ő is mehet, amerre lát. Egy kifogásom van csak: az én ízlésemhez képest kicsit sok volt az erotika és a meztelenkedés, még akkor is, ha senki nem volt teljesen meztelen egyetlen pillanatig sem. Lehet, hogy tényleg velem van a baj, de nekem meggyőződésem, hogy ruhában is át lehet adni érzelmeket. Viszont a díszlet szinte teljes hiánya most nem zavart, a táncversenyt nem éreztem sivárnak, kopárnak nélküle sem. (Ellentétben pl. a Makrancos Katával, ahol nagyon-nagyon zavart a minimalizmus. Ez még télen volt, lehet, hogy lassan írok majd arról is.)
Örülök, hogy elmentem és megnéztem ezt a darabot, így még azt is megtudtam, hogy egyedül sem rossz a színházasdi. Ennek a tapasztalatnak a jövőben még hasznát vehetem. És mindenkinek ajánlom a darabot is, a könyvet is. A filmet még nem láttam, majd ha sor került rá, arról is nyilatkozom.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése