Felfedezés
Egyre többször érzem úgy, hogy az idő múlásával egyre inkább anyukámmá változom. Régebben is voltak erre utaló jelek. Nagyi húgával rendszeresen előfordult gyerekkoromtól kezdve, hogy telefonált, én vettem fel, beleszóltam, bemutatkozott, majd kis szünet következett, végül azt mondta: "Nahát, azt hittem, hogy az anyád vagy! Mennyire egyforma a hangotok!" Nekem mindig elég különbözőnek tűnt, sőt még ma is úgy érzem, hogy eléggé eltér egymástól a hangunk.
Ma viszont bent voltam a volt általános iskolámban, interjút csináltam az egyik tanítónővel a színjátszó csoporttal kapcsolatban, amit ő alapított és vezet, és a beszélgetés közben bejött anyu az igazgatóval, és bemutatott neki. Ez is rajta van a hangfelvételen, ami készült. Hallgatom vissza, amit felvettem, hogy biztosan ne hagyjak ki semmi lényeges információt, amikor majd itthon cikket csinálok belőle. Azon a ponton, amikor anyu bejön, és beszél, aztán én is beszélek, meg kellett állapítanom, hogy ha nem is egyforma, de tényleg nagyon hasonlít a hangunk.
De ha már itt tartunk, az is érdekes, hogy egész gyerekkoromban kinevettem anyut, amiért gyakorlatilag bármin tud sírni, extrém esetben a Titanic c. filmnek azon a jelenetén is, amikor Jack és a haverja még éppen elérik a hajót indulás előtt, mondván, szegények, hamarosan elsüllyednek és meghalnak. Apu rendszeresen úgy járt haza 11-12 éves koromban, hogy anyut meg engem a tévé előtt talált, és anyu sírt. Egyszer meg is mondta: "Nem fogom engedni, hogy nézzétek A farm, ahol élünköt!" Ezt is nagyon viccesnek találtam. Talán büntetésből jártam úgy, hogy most már én is nagyjából bármin tudok sírni. Könyvön, filmen, híren, tényleg bármin. (Erre találtunk magyarázatot. Valószínűleg amíg az embert még viszonylag kevés stressz éri, és sokszor adódik alkalma rendesen kipihenni, kialudni magát, addig kevésbé vannak rá nagy hatással azok a dolgok, amiket stresszes, fáradt, álmos állapotában minden további nélkül sír.)
Egyre nagyobb érdeklődéssel keresem a további hasonlóságokat kettőnk közt. Mármint azokat, amikről eddig nem tudtam.
Ma viszont bent voltam a volt általános iskolámban, interjút csináltam az egyik tanítónővel a színjátszó csoporttal kapcsolatban, amit ő alapított és vezet, és a beszélgetés közben bejött anyu az igazgatóval, és bemutatott neki. Ez is rajta van a hangfelvételen, ami készült. Hallgatom vissza, amit felvettem, hogy biztosan ne hagyjak ki semmi lényeges információt, amikor majd itthon cikket csinálok belőle. Azon a ponton, amikor anyu bejön, és beszél, aztán én is beszélek, meg kellett állapítanom, hogy ha nem is egyforma, de tényleg nagyon hasonlít a hangunk.
De ha már itt tartunk, az is érdekes, hogy egész gyerekkoromban kinevettem anyut, amiért gyakorlatilag bármin tud sírni, extrém esetben a Titanic c. filmnek azon a jelenetén is, amikor Jack és a haverja még éppen elérik a hajót indulás előtt, mondván, szegények, hamarosan elsüllyednek és meghalnak. Apu rendszeresen úgy járt haza 11-12 éves koromban, hogy anyut meg engem a tévé előtt talált, és anyu sírt. Egyszer meg is mondta: "Nem fogom engedni, hogy nézzétek A farm, ahol élünköt!" Ezt is nagyon viccesnek találtam. Talán büntetésből jártam úgy, hogy most már én is nagyjából bármin tudok sírni. Könyvön, filmen, híren, tényleg bármin. (Erre találtunk magyarázatot. Valószínűleg amíg az embert még viszonylag kevés stressz éri, és sokszor adódik alkalma rendesen kipihenni, kialudni magát, addig kevésbé vannak rá nagy hatással azok a dolgok, amiket stresszes, fáradt, álmos állapotában minden további nélkül sír.)
Egyre nagyobb érdeklődéssel keresem a további hasonlóságokat kettőnk közt. Mármint azokat, amikről eddig nem tudtam.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése