Celia Rees: Sorceress
Ez a könyv a Witch Child c. regény folytatása. Pontosan ott kezdődik, ahol az előző befejeződött.
Ennek a történetnek ereje, sodrása van. Szó szerint letehetetlen, ezért sikerült 3 nap alatt végezni vele. Mary történetét mutatja be 14 éves korától a haláláig, és rajta keresztül az indián népek kultúráját, életfelfogását, valamint a kor történelmét.
Nekem nagyon szimpatikusak az indiánok. Szeretem a túlvilágról alkotott elképzelésüket, kedvencem, hogy a halottak lelkei nyugat felé vándorolnak. Szeretem a varázslásaikat, a bölcsességüket, a nyugodtságukat, azt, hogy mindent elfogadnak. Nem szeretem viszont, hogy az európai ember azt gondolta, megérkezik az Ígéret Földjére, és akkor az az övé, függetlenül attól, hogy élnek-e ott emberek évrezredek óta. Szerintem alapvetően az európaiak tehetnek az indiánok és köztük kitört háborúskodásról, mert nekik nem kellett volna úgy tenni, mintha az övék lenne az egész kontinens. Viszont az is igaz, hogy mint minden tisztességes verekedés, ez is úgy kezdődött, hogy a másik visszaütött. Döbbenet, mennyire állat módjára tudnak viselkedni az emberek. A legmeglepőbb az egész szomorú történetben számomra az, hogy mindkét fél ki van akadva, amikor a másik meggyalázza az ő halottait, de azért ő is meggyalázza a másikéit.
A háborún kívül még egy dolog van, ami számomra felfoghatatlan, és ez az európaiaknak az a kényszerképzete, hogy az ideális világban mindenki keresztény, aki meg nem akar az lenni, annak nincs helye az élők sorában. Hihetetlen. Odamennek ilyen kis semmi emberkék Európából a 2000 éves vallásukkal, és nekiállnak okoskodni azoknak, akik meg mondjuk tíz-tizenkétezer éve tisztelik Manitut? Ez valami olyan mértékű beszűkültségre utal, ami számomra egyszerűen feldolgozhatatlan. Ami a legröhejesebb az egészben, hogy a történetben szereplő egyik indiánnak elég egy beszélgetés egy pappal, hogy felismerje, ugyanarról beszélnek, csak máshogy nevezik, de a papnak egy élet is kevés, hogy ugyanerre rájöjjön. Utálom az erőszakos hittérítést, haragszom érte. Nem volt joga ehhez senkinek, tisztességtelen dolog volt emberektől elvenni a vallásukat, és rájuk erőszakolni egy másikat, mindezt Isten nevében. Kedvencem ez a felvázolt lehetőség: megtérsz, vagy mész a máglyára.
Mary története több szempontból is felzaklató élmény, mindegyik oknak a háborúhoz és a hittérítéshez van köze. Ennek ellenére nagyon érdekes, nonstop olvastam volna, ha tehettem volna. Kicsit fárasztó volt úgy olvasni, hogy közben folyton voltak (ál)történelmi dokumentumok, amikhez hátra kellett lapozni a függelékhez, de ez csak az első kb. 40 oldalon fordul elő sűrűn, és talán jobb így haladni, mint a végén elolvasni a teljes 25 oldalnyi kiegészítő információt. Igaz, fikció az egész, de annyira jól megírt fikció, hogy akár valóság is lehetne.
Ezek után öt csillagot kapott, és most már nagyon érdekel az írónő többi regénye is. (Még 15 van neki, ebből a vámpírsztorikra nem vágyom.)
Ennek a történetnek ereje, sodrása van. Szó szerint letehetetlen, ezért sikerült 3 nap alatt végezni vele. Mary történetét mutatja be 14 éves korától a haláláig, és rajta keresztül az indián népek kultúráját, életfelfogását, valamint a kor történelmét.
Nekem nagyon szimpatikusak az indiánok. Szeretem a túlvilágról alkotott elképzelésüket, kedvencem, hogy a halottak lelkei nyugat felé vándorolnak. Szeretem a varázslásaikat, a bölcsességüket, a nyugodtságukat, azt, hogy mindent elfogadnak. Nem szeretem viszont, hogy az európai ember azt gondolta, megérkezik az Ígéret Földjére, és akkor az az övé, függetlenül attól, hogy élnek-e ott emberek évrezredek óta. Szerintem alapvetően az európaiak tehetnek az indiánok és köztük kitört háborúskodásról, mert nekik nem kellett volna úgy tenni, mintha az övék lenne az egész kontinens. Viszont az is igaz, hogy mint minden tisztességes verekedés, ez is úgy kezdődött, hogy a másik visszaütött. Döbbenet, mennyire állat módjára tudnak viselkedni az emberek. A legmeglepőbb az egész szomorú történetben számomra az, hogy mindkét fél ki van akadva, amikor a másik meggyalázza az ő halottait, de azért ő is meggyalázza a másikéit.
A háborún kívül még egy dolog van, ami számomra felfoghatatlan, és ez az európaiaknak az a kényszerképzete, hogy az ideális világban mindenki keresztény, aki meg nem akar az lenni, annak nincs helye az élők sorában. Hihetetlen. Odamennek ilyen kis semmi emberkék Európából a 2000 éves vallásukkal, és nekiállnak okoskodni azoknak, akik meg mondjuk tíz-tizenkétezer éve tisztelik Manitut? Ez valami olyan mértékű beszűkültségre utal, ami számomra egyszerűen feldolgozhatatlan. Ami a legröhejesebb az egészben, hogy a történetben szereplő egyik indiánnak elég egy beszélgetés egy pappal, hogy felismerje, ugyanarról beszélnek, csak máshogy nevezik, de a papnak egy élet is kevés, hogy ugyanerre rájöjjön. Utálom az erőszakos hittérítést, haragszom érte. Nem volt joga ehhez senkinek, tisztességtelen dolog volt emberektől elvenni a vallásukat, és rájuk erőszakolni egy másikat, mindezt Isten nevében. Kedvencem ez a felvázolt lehetőség: megtérsz, vagy mész a máglyára.
Mary története több szempontból is felzaklató élmény, mindegyik oknak a háborúhoz és a hittérítéshez van köze. Ennek ellenére nagyon érdekes, nonstop olvastam volna, ha tehettem volna. Kicsit fárasztó volt úgy olvasni, hogy közben folyton voltak (ál)történelmi dokumentumok, amikhez hátra kellett lapozni a függelékhez, de ez csak az első kb. 40 oldalon fordul elő sűrűn, és talán jobb így haladni, mint a végén elolvasni a teljes 25 oldalnyi kiegészítő információt. Igaz, fikció az egész, de annyira jól megírt fikció, hogy akár valóság is lehetne.
Ezek után öt csillagot kapott, és most már nagyon érdekel az írónő többi regénye is. (Még 15 van neki, ebből a vámpírsztorikra nem vágyom.)
Megjegyzések
Megjegyzés küldése