Pontőrködés
Ez múlt szombaton történt, január 7-én, csak aztán kicsit gödörbe léptem lelkileg, és nem volt kedvem írni róla, még később meg elnyelt a tenger feladat. Most sem kéne ezzel foglalkoznom, de valamikor csak akarnék, akkor gyorsan most.
Este hatra kellett felmászni a pecséttel meg a frissítőként szolgáló tutti fruttival, na meg a hatezer egyéb holminkkal a Nagy-Kopaszra Nagykovácsiból. Negyed 7-re értünk oda. Lepakoltunk a kilátó aljában, leterítettük a polifoamokat, és már éppen nekiláttam a grillcsirkének, amit aznap ebédre vett Tomi, csak ebédkor nem volt rá idő, amikor 18:34-kor beállított az első induló, a 7-es számú. Erre kicsit furán néztünk, mert a túra 18:00-kor indult, de kiderült, hogy a pasi futó, és felénk kezdte a kört. (Körben elhelyezkedő hegycsúcsokat kell meglátogatni, vagy nyolc darabot, 10 óra van rá, és olyan sorrendben haladsz, ahogy jólesik.) A második látogatónk fél 8-kor ért hozzánk, nála második pont voltunk, és utóbb kiderült a netről a beszámolójából, hogy fél 12-kor ő volt az első befutó - jó neki, ő otthon alhatott.
Egész éjjel 0 fok volt, esett a hó, leszállt a köd, szóval egyedül nem kicsit féltem volna. Úgy fél 9-től egészen hajnali 2-ig viszonylag sűrűn jöttek túrázók, örültek a tutti fruttinak, pihentek, sebet kötöztek, ökörködtek, eszegettek. A legérdekesebb csapat az volt, amelyik 12-13 éves fiúkból állt, akikkel nem volt felnőtt. Ez kicsit meredek szerintem, nem tudom, lennék-e ennyire bátor szülő. (De valószínűbb, hogy nem. Mégis télen van ez meg töksötét éjszaka, erdőben...) Sokan felmásztak a kilátó tetejére, ahonnan kiláttak a ködre. Egyikük "Megnézem a kilátást!" felkiáltással elindult nagy elánnal a lépcső felé, de rossz irányba, és egy sötét fülkében kötött ki. Erre a felesége: "Arra kilátástalan." Ezen nagyon jól szórakoztam. Aztán voltak az eltévedt báránykák: a legdurvább az utolsó látogatónk esete volt, talán két főé, akik este 7-es indulással hajnali fél 4-ig, mire hozzánk elért, összesen egy hegycsúcsot talált még meg rajtunk kívül. Én biztos nem kísérleteztem volna egész éjjel, már jóval korábban elhúztam volna haza.
Ami rossz volt, az a hideg. Hiába volt rajtunk 4-5 réteg ruha, hálózsák meg rajtam még egy hőtartó fólia is, szétfagytunk. Rossz volt, hogy csak egy hálózsákot vittünk, amit keresztben a lábunkra terítettünk, mert így törökülésben kellett ülni egész éjjel, én meg behajlított térddel öt-tíz percnél többet nem bírok ki, iszonyúan fáj utána a lában. Most is ez volt, és csak két-háromóránként nyújtóztam ki. Az sem volt jó, hogy a kilátó falának nem lehetett csak úgy nekidőlni, mert jéghideg volt a beton. Mire rájött Tomi, hogy a felfújhatós párnát a hátam meg a fal közé lehetne tenni, addigra szerintem már vagy három-négy órát ültem teljesen egyenes derékkal. Meg is lett az eredménye: vasárnap délután alig bírtam kimászni az ágyból, úgy fájt, és Tomi vagy három napig masszírozta, mire úgy nagyjából helyrejött. Ja, és egész éjjel ettem, szörnyű volt. Betermeltem vagy öt zsömlét, pedig azt nem is szeretem, de annyira jólesett, hogy nem bírtam leállni. Emellett megittam vagy másfél liter teát, ebből is volt baj.
Hiába nem jött fél 4 után senki, 6-ig ott kellett ülni, hátha mégis arra jár még valaki. Én kb. háromkor akadtam ki teljesen, nagyon-nagyon átfagytam addigra, ráadásul 10-20 perces adagokban összesen vagy másfél órát aludtam, pedig szombaton 9-kor keltem, szóval már vagy 19 órája ébren voltam, és az nekem nagyon sok, nem vagyok erre hitelesítve. Végül 6-kor leballagtunk, 7-re odaértünk a célba, 8-ra haza, negyed 9-re az ágyba. Én délután negyed 4-ig fel sem keltem.
Összefoglalom: normális ember nem csinál ilyen hülyeséget önként. Én sem fogok többet, hiába kaptunk szép emléklapot, amiért egész éjjel őriztük a hegycsúcsot.
Este hatra kellett felmászni a pecséttel meg a frissítőként szolgáló tutti fruttival, na meg a hatezer egyéb holminkkal a Nagy-Kopaszra Nagykovácsiból. Negyed 7-re értünk oda. Lepakoltunk a kilátó aljában, leterítettük a polifoamokat, és már éppen nekiláttam a grillcsirkének, amit aznap ebédre vett Tomi, csak ebédkor nem volt rá idő, amikor 18:34-kor beállított az első induló, a 7-es számú. Erre kicsit furán néztünk, mert a túra 18:00-kor indult, de kiderült, hogy a pasi futó, és felénk kezdte a kört. (Körben elhelyezkedő hegycsúcsokat kell meglátogatni, vagy nyolc darabot, 10 óra van rá, és olyan sorrendben haladsz, ahogy jólesik.) A második látogatónk fél 8-kor ért hozzánk, nála második pont voltunk, és utóbb kiderült a netről a beszámolójából, hogy fél 12-kor ő volt az első befutó - jó neki, ő otthon alhatott.
Egész éjjel 0 fok volt, esett a hó, leszállt a köd, szóval egyedül nem kicsit féltem volna. Úgy fél 9-től egészen hajnali 2-ig viszonylag sűrűn jöttek túrázók, örültek a tutti fruttinak, pihentek, sebet kötöztek, ökörködtek, eszegettek. A legérdekesebb csapat az volt, amelyik 12-13 éves fiúkból állt, akikkel nem volt felnőtt. Ez kicsit meredek szerintem, nem tudom, lennék-e ennyire bátor szülő. (De valószínűbb, hogy nem. Mégis télen van ez meg töksötét éjszaka, erdőben...) Sokan felmásztak a kilátó tetejére, ahonnan kiláttak a ködre. Egyikük "Megnézem a kilátást!" felkiáltással elindult nagy elánnal a lépcső felé, de rossz irányba, és egy sötét fülkében kötött ki. Erre a felesége: "Arra kilátástalan." Ezen nagyon jól szórakoztam. Aztán voltak az eltévedt báránykák: a legdurvább az utolsó látogatónk esete volt, talán két főé, akik este 7-es indulással hajnali fél 4-ig, mire hozzánk elért, összesen egy hegycsúcsot talált még meg rajtunk kívül. Én biztos nem kísérleteztem volna egész éjjel, már jóval korábban elhúztam volna haza.
Ami rossz volt, az a hideg. Hiába volt rajtunk 4-5 réteg ruha, hálózsák meg rajtam még egy hőtartó fólia is, szétfagytunk. Rossz volt, hogy csak egy hálózsákot vittünk, amit keresztben a lábunkra terítettünk, mert így törökülésben kellett ülni egész éjjel, én meg behajlított térddel öt-tíz percnél többet nem bírok ki, iszonyúan fáj utána a lában. Most is ez volt, és csak két-háromóránként nyújtóztam ki. Az sem volt jó, hogy a kilátó falának nem lehetett csak úgy nekidőlni, mert jéghideg volt a beton. Mire rájött Tomi, hogy a felfújhatós párnát a hátam meg a fal közé lehetne tenni, addigra szerintem már vagy három-négy órát ültem teljesen egyenes derékkal. Meg is lett az eredménye: vasárnap délután alig bírtam kimászni az ágyból, úgy fájt, és Tomi vagy három napig masszírozta, mire úgy nagyjából helyrejött. Ja, és egész éjjel ettem, szörnyű volt. Betermeltem vagy öt zsömlét, pedig azt nem is szeretem, de annyira jólesett, hogy nem bírtam leállni. Emellett megittam vagy másfél liter teát, ebből is volt baj.
Hiába nem jött fél 4 után senki, 6-ig ott kellett ülni, hátha mégis arra jár még valaki. Én kb. háromkor akadtam ki teljesen, nagyon-nagyon átfagytam addigra, ráadásul 10-20 perces adagokban összesen vagy másfél órát aludtam, pedig szombaton 9-kor keltem, szóval már vagy 19 órája ébren voltam, és az nekem nagyon sok, nem vagyok erre hitelesítve. Végül 6-kor leballagtunk, 7-re odaértünk a célba, 8-ra haza, negyed 9-re az ágyba. Én délután negyed 4-ig fel sem keltem.
Összefoglalom: normális ember nem csinál ilyen hülyeséget önként. Én sem fogok többet, hiába kaptunk szép emléklapot, amiért egész éjjel őriztük a hegycsúcsot.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése