Kaland

Ma két órám volt egymás után este, és ez azóta jelent problémát, amióta az első átkerült fél 5-ről 5-re, mert így nem érek át a másodikra 6-ra, így aztán maradhatok a második helyen a végtelenségig. Úgy is beszéltem meg a lánnyal, hogy kb. negyed 7-re megyek hozzá (erre kevés esélyem volt a drága BKV miatt, de gondoltam, hátha csoda történik), bólogatott lelkesen, hogy az nagyon jó lesz, én meg számolgattam, hogy akkor még mindig van esélyem hazaérni negyed 9 után kicsivel, ami nem is olyan vészes. Aztán ma hirtelen eszembe jutott, amikor indultam az első órára, hogy ha esetleg Tomi értem jönne, akkor a második gyerekhez simán odaérnék, és minden szép és jó lenne. Tomi nem volt nagyon lelkes, mivel ezzel alaposan felforgattam a délutánját, de ekkor már hiába mondtam, hogy megoldom BKV-val is, csak egy ötlet volt, lehetett tudni, hogy úgy alakítja az életét, hogy 5:50-re ott legyen az első gyereknél. S lőn. Átértünk a másikhoz 6:03-ra, gondoltam, várok még kicsit, ne törjek rá negyed órával előbb. Tomi ott maradt, hogy ne álljak a hidegben, addig is beszélgettünk. Pontban negyed 7-kor kinyílt a kapu, ezen némileg megdöbbentem, majd kipattantam a kocsiból, és megindultam befelé. A bokrok közül előtűnt az anyuka, és eléggé basic angollal közölte velem, hogy a lánya szemészeten van, úgyhogy szóljak a barátomnak, hogy jöjjön vissza. El is indultam kifelé, aztán visszafordultam, és kérdeztem, hogy mégis mikor jöjjek legközelebb. Frenetikus volt a válasz: 7:30-ra. Mármint ma? Igen, a lány 7:30-ra hazaér, köszönik kedvességemet, le lehet lépni. Ezt 6:15-kor egy olyan helyen, ahol egy nyomorult pláza sincs fél óra utazásnál közelebb, viszont cserébe egy pad se, semmi, még járda sincs tulajdonképpen. Kérdeztem, bemehetnék-e legalább, mire anyuka mondta, hogy nem. Közben végig nagyon kedvesen mosolygott, én meg köpni-nyelni nem tudtam. Elindultam kifelé, tárcsáztam Tomi számát, gondoltam, mond valami véleményt, és ekkor láttam, amint anyuka elhagyta a házat kocsival - hát ezért nem mehettem be. Tominak volt is véleménye, az, hogy ne hülyéskedjünk, visszajön értem, menjek haza, közben meg értesítsem a családot, hogy majd máskor megtartjuk ezt az órát. Végül így is történt. Igaz, hogy Tominak így sikerült intézni 1 óra furikázást a városban a semmiért, de oda se neki. Most már sokadszor merül fel bennem a kérdés, vajon minek néz engem ez a család. Valamiféle rabszolgaszerűségnek, aki azért él, hogy akkor pattanjon, amikor csettintenek? Csak mert eddig kétszer szóltak 10 perccel az óra előtt, hogy mégsem kell menni, és ma meg ugye akkor, amikor már ott voltam. Mindezt úgy, hogy én az első ilyen eset után elmondtam a kislánynak kedvesen, mosolyogva, hogy jó lenne, ha ezt nem csinálná, mert én egy órát utazom azért, hogy odaérjek hozzá, tehát ha 10 perccel a kezdés előtt mondja le, jó eséllyel az utolsó 200 méteren járok. Nem baj, majd megint elmondom, hogy legalább egy órával előbb közöljék, ha valami közbejön. Egyébként egy szemészet közbe tud jönni csak úgy? Na, majd ezt is megkérdezem.

Kész, ez valami fantörpikus. Nem térek magamhoz azóta sem.