Aimee Bender: A citromtorta különös szomorúsága

Blankától kaptam a névnapomra december 10-én, 13-án elkezdtem, 16-án befejeztem, aztán gondolkodtam, mit írjak róla, amikor meg már tudtam, nem volt rá idő. Úgyhogy most pótlom a hiányosságot.

Az írónőről nem mondanék sokat, mert nem is tudok sokat.  Amerikai, idén 42 éves, eddig öt könyve jelent meg, amiből ez az ötödik, és Alice Sebold barátnője. Ez utóbbi azért fontos infó számomra, mert a Lovely Bonesszal (Komfortos mennyország, de utálom ezt a címet) sikerült belopnia magát a szívembe.

A történet akkor kezdődik, amikor Rose 9 évesen felfedezi, hogy furcsa adottsága van: az ételekben megérzi a készítők érzéseit. Egészen fiatal felnőttkoráig nyomon követi őt a könyv, ami E/1-ben íródott.

Rose élete nem könnyű, a családja csupa magányos, többé-kevésbé sérült lelkű emberekből áll. A nagymamája időskori demenciában szenved, így aztán mindenféle hulladékot küld a családnak postán, csupa szeretetből. Az anyja az egész életét úgy éli, hogy azon tipródik, vajon tényleg egymásnak teremtették-e őt meg a férjét, míg a férj ebből semmit nem vesz észre. Joe, aki Rose bátyja, csendes, furcsa srác, nagy eltűnőművész. Négyen élnek a házban, csak éppen nem együtt, hanem egymás mellett, így mindenki magányos. Nincs kapcsolatuk egymással, elbeszélnek egymás mellett, végtelenül szomorú az egész. Végig arra gondoltam, hogy nem akarnék ennek a családnak tagja lenni.

Sajnos mélyebben nem mehetek bele, mert akkor biztosan elárulnék valami fordulatot, amit pedig úgy érdemes megtudni, hogy az ember elolvassa a könyvet. Így csak annyit mondhatok, ez egy nagyon furcsa könyv. A legvége még szomorúbb, mint összes addigi történés. Azt nem értettem, miért nem árulja el a szüleinek Rose, mit tudott meg, mert ha elárulná, sokkal kevésbé lenne szomorú az egész. Lehet, hogy éppen ezért? Így, ebben a formában a könyv végén nincs megnyugvás, csak a szomorúság marad a család életében, egyedül Rose-nak és az olvasónak könnyebb egy kicsit.

Ha már a cselekményről nem mondok semmit, jöhet a forma meg a fordítás. A forma nagyon érdekes, ugyanis nem válik el egymástól a párbeszéd és a narráció. Nincs se gondolatjel, se idézőjel, se semmi, amivel bármely nyelv ki szokta fejezni, hogy most épp egy szereplő beszél. Ez az elején nagyon zavart, aztán néhány tíz oldal után megszoktam. Gondolom, ez is valami posztmodern írói eszköz. Az már biztos, hogy nem hiba, miután Blanka linkelte nekem a facebookra a könyv amazonos oldalát, ahol bele is lehet lapozni, és ott egyértelműen kiderül, hogy az eredetiben sincs ilyen jellegű tagolás.

A fordítás megint nem tetszett túlzottan. Jó, ne legyek igazságtalan, nincsenek vele komoly gondok, de benne maradt pl. néhány dupla igekötő meg elírás, amit kár volt úgy hagyni. Vannak benne szerintem rosszul választott szavak, pl. a funny minden esetben vidám/mulatságos lett magyarul, miközben szerintem többször “furcsa” jelentésben szerepel. Aztán vannak le nem fordított nevek, amik közül legfurább számomra a 3rd Street. Végig így szerepel. A szereplők a 3rd Streeten sétálnak, a 3rd Streetet látják az ablakból, stb. Ezt abszolút nem értem, mert ahány könyvhöz-filmhez eddig szerencsém volt, mindegyikben fordították az ilyen utcanevet, tehát nekem úgy lenne logikus, ha a 3. utcáról beszélnének itt is. Ráadásul simán el tudom képzelni, hogy legyen olyan magyar olvasó, aki ki sem tud olvasni egy angol sorszámnevet.

Összességében tetszett, végül 4 csillagot kapott a lehetséges ötből.