Medve-szurdok, Ausztria, 2011. 09. 10.
Múlt szombat.
Fél éve még úgy volt, aznap az esküvőm lesz, de aztán máshogy alakult, és inkább kirándulni mentünk. Szervezett, buszos túra volt, anyuékkal meg anyu egyik barátnőjével és az ő fiával mentünk, összesen hatan.
A busz hajnali 5-kor indult a Délitől, de 4:40-től lehetett gyülekezni. Mi 3-kor keltünk, ha jól emlékszem, és nem volt könnyű összeszedni magunkat. Pláne úgy, hogy éjfél után feküdtünk. Legalább Marcival nem kellett huzakodni a séta hosszán, mert már péntek este átvittem Éva nénihez, úgyhogy csak magunkkal kellett megküzdeni - az sem volt könnyű menet. 4:40-re oda is értünk a Délihez, és éppen apuék kocsija mögé parkoltunk. Mint utóbb kiderült, ez jó döntés volt.
Összesen három buszon vittek a szervezők 150 embert meg három túravezetőt. Mi kaptuk a legjobbat :), egy hihetetlenül jó pasit, aki egyébként érdekes módon dohányzik. Ez önmagában nem fura, de azért egy olyan embertől, akinek az a munkája, hogy kirándul, kicsit meglepett. 5-kor elindultunk, a srác elmondta, hogy Mosonmagyaróváron állunk csak meg, mert lesznek ott is felszállóink, és mindenképpen próbáljuk ki a WC-t, mert az Magyarországon az egyik legszínvonalasabb (nagyon röhögtem, de egyébként igaza volt), aztán javasolta, hogy aludjunk. Nem kapcsolták fel a buszon a lámpákat, ráadásul kint is sötét volt még, úgyhogy semmi nem akadályozhatott meg minket az alvásban. 7-re értünk a benzinkúthoz, ahol fél 8-ig elvoltunk: WC-re vártunk, megnéztük a boltot, valamint megcsodáltuk a helyben készült péksütiket (darabja 800 Ft, nem vész). Visszaszállás és indulás után én még a Fertő-tó környékén elaludtam, és legközelebb tíz perccel érkezés előtt ébredtem fel, tehát 10 körül. Egy Mixnitz nevű faluban tett le a busz, megvárta, míg cipőt váltunk (mi pl. Tomival nem bakancsban mentünk, hanem edzőcipőben, és a bakancsot csak a leszállás után vettük fel), aztán otthagyott minket, mi meg megkezdtük az egész napos bandukolást.
Első körben fél óra alatt felbandukoltunk a Medve-szurdok bejáratához, csak előtte még másik fél órát szobroztunk egy Toi-Toi jellegű WC előtt, ami tiszta volt, volt benne papír, víz meg szappan, valamint illatosítás. A bejárathoz feljutni egy olyan durva emelkedőn át lehetett, hogy gyakorlatilag csak rakéta üzemmódban bírtam megmászni - ha kicsit lassítottam volna, tuti nem bírja ki a lábam. Nagyon-nagyon kemény volt. Blankának viszonyítási alapként: Emlékszel a legutóbbi 20 km-nél arra a részre, amikor Budán a városból felmásztunk az erdőhöz? Na, ez is olyan volt, csak fél órán át tartott. Azért túléltük, tulajdonképpen még jól is esett, és többnyire azt a gondolatot is sikerült elhessegetni, hogy ha a bemelegítő szakasz így nyit, vajon mi vár ránk a szurdokban. A bejáratnál aztán kicsit tolmácsoltam a túravezetőnknek, mert ő angolul nem tud, viszont volt velünk egy lett lány, aki itt dolgozik, és ő meg magyarul nem tud túl sokat. Aztán elindultunk. Itt megbontottuk a csapatot, mert anyu azt javasolta, a három "felnőtt" menjen együtt meg a három "gyerek", mert ők szerinte visszahúztak volna minket. A túravezetőnk a buszút utolsó 10 percében elég sokszor elmondta, hogy nagyon kemény a terep, nagyon durván sok a lépcső, és úúúú, de ki fogunk készülni, úgyhogy én mantráztam is magamnak szorgosan, hogy nagyon nehéz lesz, de ki fogom bírni. Ezek után nagyon-nagyon könnyűnek tűnt az egész. Csak a vége felé fájt egy kicsit a nagyon meredek létra, egyébként simán ment végig az egész. És gyönyörű. Pont az járt a fejemben, hogy el kéne jönni ide télen is, bár nyilván kicsit veszélyes, mikor Tomi mondta, kár, hogy október 31-én bezárják. Hát, ezt télen nem fogom látni, pedig az a rengeteg vízesés befagyva nem semmi látvány lehet.
A szurdok után még 10 percet kellett sétálni, mire elértük az első Hüttét, ahol fagyit ugyan nem árultak, de Almdudlert igen, így azt is megtudtam, hogy én azt szeretem. Volt kb. 3/4 óránk pihenni, úgyhogy leterítettük a pokrócot, és pikniket rendeztünk az otthonról hozott szendvicsek és csokik felhasználásával. Utánunk kb. 20 perccel megérkeztek a szüleink is, és innentől nemcsak külön haladtunk, hanem külön pályán is. Ugyanis a vállalkozó szellemű túrázók felmászhattak a hegycsúcsra egy nagyon meredek, nagyon sziklás ösvényen, hogy aztán lejussanak a völgybe a tóhoz, míg a kevésbé vállalkozó szelleműek egy könnyebb útvonalon közelítették meg ugyanazt a tavat. Mi a hegycsúcsot választottuk, anyuék azt kihagyták (de nagyon tetszettek nekik a képek). Az út eleje nem volt nehéz, aztán elértünk egy másik Hüttét, ahonnan csodaszép kilátás nyílt egy völgyre meg egy hegycsúcsra, amin állt egy kereszt, és azt állították a túravezetők, hogy ahhoz a kereszthez igyekszünk. Pontosan onnantól kezdve lett durva a történet. Tényleg nagyon meredek, nagyon köves meg sziklás úton kellett mászni felfelé, és attól csak még nehezebb lett az egész, hogy a túravezetők időnként kérték, álljunk meg, várjuk be a végét. Megállni és álldogálni egy ennyire meredek ösvényen annyira nem jó móka. Éppen ezért egy idő után elengedtük a fülünk mellett a kérést, és aki tudott, az felrohant a hegycsúcsra. Én kicsit szégyelltem magam emiatt, mert ugye én mindig jó kislány voltam, aki teszi, amit mondanak neki, de ezt egyszerűen nem lehetett ennyi megállással csinálni. Felrohanás közben láttunk egy muflont is, de csak hátulról, éppen tőlünk kb. 10 méterre ebédelt.
A hegycsúcson aztán nem álltunk meg, felkapaszkodtunk a sziklákon a kereszthez, és onnan lehetett csak igazán nagyon szépeket látni. Egy idő után megérkezett Tomi, akkor megint ettünk ezt-azt, fényképezkedtünk, gyönyörködtünk a kilátásban, majd megindultunk lefelé Teichalm faluba. Az út összesen egy és negyed órát tartott (az első Hüttétől a csúcsig másfél óra telt el), és ebből kb. 50 percet nagyon meredek, köves terepen kellett menni lefelé. Az egész kirándulás alatt nem estem el, nem fájt semmim egyszer sem, de ezt megszenvedtem. Egyrészt előre csúszott a lábam a bakancsban, és nagyon fájt, ahogy nyomódott a lábujjam (a begyulladt, melyik másik...), ráadásul ahogy fáradtam, úgy rúgtam egyre gyakrabban kövekbe és gyökerekbe (nyilván a begyulladt lábujjas lábammal). Másrészt a lefelé baktatás felénél jelentkezett a térdem, és mondta, hogy ez kezd már több lenni a soknál (azóta is eléggé fáj, guggolni meg lépcsőn lefelé menni nyögvenyelősen tudok). Végül az utolsó 10 percben a csípőm is bemondta az unalmast, itt már alig vártam, hogy elérjem a tavat. Tomit meg Zsombort hátrahagytam, mert ők kellemesen cseverészve, viszonylag lassan jöttek, engem meg frusztrált, hogy egy csomóan elmentek mellettünk azok közül, akik sokkal később jöttek le a kereszttől, mint mi, úgyhogy inkább belehúztam. Végül jó negyed órával előbb értem le, mint ők. A tó lentről is gyönyörű, igazán nagyon az. Amikor megtaláltam anyuékat, akik a tó partján üldögéltek, lerúgtam a bakancsot, és bementem a vízbe térdig. Jéghideg volt, de tényleg iszonyatosan hideg, mégis annyira jólesett a kifáradt lábaimnak, hogy ki se akartam jönni. Aztán mégis kijöttem, cselesen a túracipőmet vettem vissza, nem a bakancsot, és Tomival meg Zsomborral elmentünk fagyizni. Vaníliás-epres fagyit kaptunk, és nagyon finom volt. Később szereztem szuvenírt is, egy nagyon osztrák, némileg giccses hűtőmágnest.
A busz végül a megbeszélthez képest félórás késéssel indult haza, én meg nagyon bántam, hogy nem vittem magammal a könyvemet. Annyira lett volna kedvem olvasni, és annyira nem volt nálam semmi, ami betűket tartalmazott volna. Az első fél órában még elvoltam vele, hogy a felkelő holdat próbáltam lefényképezni (mérsékelt sikerrel), utána kicsit unatkoztam, aztán Tomival beszélgettünk Mosonmagyaróvárig, ahol megint megálltunk fél órára, de onnantól hazafelé már sikerült kicsit aludni. Végül 3/4 12-re értünk vissza a Délihez, és azóta is azon gondolkodom, hogy egyszer, ha már jól fogunk állni, jó lenne havi egy ilyen kirándulásra elmenni ezzel a céggel, mert nagyon szimpatikusak, és nagyon jó kis túráik vannak.
Visszatértünk a kocsikhoz, beültünk, és ekkor kiderült, hogy apué nem indul. Sőt. Már a riasztót sem lehetett kikapcsolni, a központi zár sem működött, és a riasztó nem szólalt meg, amikor apu kulccsal kinyitotta az ajtót. Fullra lemerült az akksi. Nem lehet tudni, mitől, de az biztos, hogy a lámpa nem maradt égve, mert olyat ez a kocsi nem tud produkálni. Így aztán Tomi először bebikázással próbálkozott, majd vontatással, ez utóbbi sikerült is. Hatalmas mázli, hogy pont mögéjük álltunk be, különben nem tudtuk volna meg, hogy nem megy a kocsi, és nem tudtunk volna segíteni. Kocsiszerelés közben szpotoltunk némi celebet is, egy hölgyet, aki élőben is pont olyan liba, mint a róla szóló cikkek (na jó, inkább hogyvoltok) alapján, és pont annyira van elszállva magától, mint a cikkek alapján gondoltam.
Végül kb. 1-re értünk haza, és utána még jó fél órát elvoltunk azzal, hogy elveszett a szép fülbevalóm egyik fele. Ugyanis ültem a kádban, zuhanyoztam, megmostam az arcom, mire a fél pár fülbevaló kiesett a fülemből (annyira elfáradtam, hogy elfelejtettem fürdés előtt kivenni), és amikor utánakaptam, lement a lefolyón. Tomi szétszerelte a lefolyót meg az összefolyót meg mindent, amit ért, de nem találta meg. Kicsit elszomorodtam, mert szép is volt, szülinapomra is kaptam, meg szerettem is, de úgy döntöttem, elmegyek egy Bijou Brigitte-be, ha lesz végre két szabad percem egyszer, elviszem a maradék fél párat, és veszek egy ugyanolyat. Mindenesetre fél 2-kor kerültünk ágyba - nem volt rövid nap. Nagyon jó volt az egész, csak az lepett meg, hogy nem lett izomlázam. Képeket erre találtok.
Fél éve még úgy volt, aznap az esküvőm lesz, de aztán máshogy alakult, és inkább kirándulni mentünk. Szervezett, buszos túra volt, anyuékkal meg anyu egyik barátnőjével és az ő fiával mentünk, összesen hatan.
A busz hajnali 5-kor indult a Délitől, de 4:40-től lehetett gyülekezni. Mi 3-kor keltünk, ha jól emlékszem, és nem volt könnyű összeszedni magunkat. Pláne úgy, hogy éjfél után feküdtünk. Legalább Marcival nem kellett huzakodni a séta hosszán, mert már péntek este átvittem Éva nénihez, úgyhogy csak magunkkal kellett megküzdeni - az sem volt könnyű menet. 4:40-re oda is értünk a Délihez, és éppen apuék kocsija mögé parkoltunk. Mint utóbb kiderült, ez jó döntés volt.
Összesen három buszon vittek a szervezők 150 embert meg három túravezetőt. Mi kaptuk a legjobbat :), egy hihetetlenül jó pasit, aki egyébként érdekes módon dohányzik. Ez önmagában nem fura, de azért egy olyan embertől, akinek az a munkája, hogy kirándul, kicsit meglepett. 5-kor elindultunk, a srác elmondta, hogy Mosonmagyaróváron állunk csak meg, mert lesznek ott is felszállóink, és mindenképpen próbáljuk ki a WC-t, mert az Magyarországon az egyik legszínvonalasabb (nagyon röhögtem, de egyébként igaza volt), aztán javasolta, hogy aludjunk. Nem kapcsolták fel a buszon a lámpákat, ráadásul kint is sötét volt még, úgyhogy semmi nem akadályozhatott meg minket az alvásban. 7-re értünk a benzinkúthoz, ahol fél 8-ig elvoltunk: WC-re vártunk, megnéztük a boltot, valamint megcsodáltuk a helyben készült péksütiket (darabja 800 Ft, nem vész). Visszaszállás és indulás után én még a Fertő-tó környékén elaludtam, és legközelebb tíz perccel érkezés előtt ébredtem fel, tehát 10 körül. Egy Mixnitz nevű faluban tett le a busz, megvárta, míg cipőt váltunk (mi pl. Tomival nem bakancsban mentünk, hanem edzőcipőben, és a bakancsot csak a leszállás után vettük fel), aztán otthagyott minket, mi meg megkezdtük az egész napos bandukolást.
Első körben fél óra alatt felbandukoltunk a Medve-szurdok bejáratához, csak előtte még másik fél órát szobroztunk egy Toi-Toi jellegű WC előtt, ami tiszta volt, volt benne papír, víz meg szappan, valamint illatosítás. A bejárathoz feljutni egy olyan durva emelkedőn át lehetett, hogy gyakorlatilag csak rakéta üzemmódban bírtam megmászni - ha kicsit lassítottam volna, tuti nem bírja ki a lábam. Nagyon-nagyon kemény volt. Blankának viszonyítási alapként: Emlékszel a legutóbbi 20 km-nél arra a részre, amikor Budán a városból felmásztunk az erdőhöz? Na, ez is olyan volt, csak fél órán át tartott. Azért túléltük, tulajdonképpen még jól is esett, és többnyire azt a gondolatot is sikerült elhessegetni, hogy ha a bemelegítő szakasz így nyit, vajon mi vár ránk a szurdokban. A bejáratnál aztán kicsit tolmácsoltam a túravezetőnknek, mert ő angolul nem tud, viszont volt velünk egy lett lány, aki itt dolgozik, és ő meg magyarul nem tud túl sokat. Aztán elindultunk. Itt megbontottuk a csapatot, mert anyu azt javasolta, a három "felnőtt" menjen együtt meg a három "gyerek", mert ők szerinte visszahúztak volna minket. A túravezetőnk a buszút utolsó 10 percében elég sokszor elmondta, hogy nagyon kemény a terep, nagyon durván sok a lépcső, és úúúú, de ki fogunk készülni, úgyhogy én mantráztam is magamnak szorgosan, hogy nagyon nehéz lesz, de ki fogom bírni. Ezek után nagyon-nagyon könnyűnek tűnt az egész. Csak a vége felé fájt egy kicsit a nagyon meredek létra, egyébként simán ment végig az egész. És gyönyörű. Pont az járt a fejemben, hogy el kéne jönni ide télen is, bár nyilván kicsit veszélyes, mikor Tomi mondta, kár, hogy október 31-én bezárják. Hát, ezt télen nem fogom látni, pedig az a rengeteg vízesés befagyva nem semmi látvány lehet.
A szurdok után még 10 percet kellett sétálni, mire elértük az első Hüttét, ahol fagyit ugyan nem árultak, de Almdudlert igen, így azt is megtudtam, hogy én azt szeretem. Volt kb. 3/4 óránk pihenni, úgyhogy leterítettük a pokrócot, és pikniket rendeztünk az otthonról hozott szendvicsek és csokik felhasználásával. Utánunk kb. 20 perccel megérkeztek a szüleink is, és innentől nemcsak külön haladtunk, hanem külön pályán is. Ugyanis a vállalkozó szellemű túrázók felmászhattak a hegycsúcsra egy nagyon meredek, nagyon sziklás ösvényen, hogy aztán lejussanak a völgybe a tóhoz, míg a kevésbé vállalkozó szelleműek egy könnyebb útvonalon közelítették meg ugyanazt a tavat. Mi a hegycsúcsot választottuk, anyuék azt kihagyták (de nagyon tetszettek nekik a képek). Az út eleje nem volt nehéz, aztán elértünk egy másik Hüttét, ahonnan csodaszép kilátás nyílt egy völgyre meg egy hegycsúcsra, amin állt egy kereszt, és azt állították a túravezetők, hogy ahhoz a kereszthez igyekszünk. Pontosan onnantól kezdve lett durva a történet. Tényleg nagyon meredek, nagyon köves meg sziklás úton kellett mászni felfelé, és attól csak még nehezebb lett az egész, hogy a túravezetők időnként kérték, álljunk meg, várjuk be a végét. Megállni és álldogálni egy ennyire meredek ösvényen annyira nem jó móka. Éppen ezért egy idő után elengedtük a fülünk mellett a kérést, és aki tudott, az felrohant a hegycsúcsra. Én kicsit szégyelltem magam emiatt, mert ugye én mindig jó kislány voltam, aki teszi, amit mondanak neki, de ezt egyszerűen nem lehetett ennyi megállással csinálni. Felrohanás közben láttunk egy muflont is, de csak hátulról, éppen tőlünk kb. 10 méterre ebédelt.
A hegycsúcson aztán nem álltunk meg, felkapaszkodtunk a sziklákon a kereszthez, és onnan lehetett csak igazán nagyon szépeket látni. Egy idő után megérkezett Tomi, akkor megint ettünk ezt-azt, fényképezkedtünk, gyönyörködtünk a kilátásban, majd megindultunk lefelé Teichalm faluba. Az út összesen egy és negyed órát tartott (az első Hüttétől a csúcsig másfél óra telt el), és ebből kb. 50 percet nagyon meredek, köves terepen kellett menni lefelé. Az egész kirándulás alatt nem estem el, nem fájt semmim egyszer sem, de ezt megszenvedtem. Egyrészt előre csúszott a lábam a bakancsban, és nagyon fájt, ahogy nyomódott a lábujjam (a begyulladt, melyik másik...), ráadásul ahogy fáradtam, úgy rúgtam egyre gyakrabban kövekbe és gyökerekbe (nyilván a begyulladt lábujjas lábammal). Másrészt a lefelé baktatás felénél jelentkezett a térdem, és mondta, hogy ez kezd már több lenni a soknál (azóta is eléggé fáj, guggolni meg lépcsőn lefelé menni nyögvenyelősen tudok). Végül az utolsó 10 percben a csípőm is bemondta az unalmast, itt már alig vártam, hogy elérjem a tavat. Tomit meg Zsombort hátrahagytam, mert ők kellemesen cseverészve, viszonylag lassan jöttek, engem meg frusztrált, hogy egy csomóan elmentek mellettünk azok közül, akik sokkal később jöttek le a kereszttől, mint mi, úgyhogy inkább belehúztam. Végül jó negyed órával előbb értem le, mint ők. A tó lentről is gyönyörű, igazán nagyon az. Amikor megtaláltam anyuékat, akik a tó partján üldögéltek, lerúgtam a bakancsot, és bementem a vízbe térdig. Jéghideg volt, de tényleg iszonyatosan hideg, mégis annyira jólesett a kifáradt lábaimnak, hogy ki se akartam jönni. Aztán mégis kijöttem, cselesen a túracipőmet vettem vissza, nem a bakancsot, és Tomival meg Zsomborral elmentünk fagyizni. Vaníliás-epres fagyit kaptunk, és nagyon finom volt. Később szereztem szuvenírt is, egy nagyon osztrák, némileg giccses hűtőmágnest.
A busz végül a megbeszélthez képest félórás késéssel indult haza, én meg nagyon bántam, hogy nem vittem magammal a könyvemet. Annyira lett volna kedvem olvasni, és annyira nem volt nálam semmi, ami betűket tartalmazott volna. Az első fél órában még elvoltam vele, hogy a felkelő holdat próbáltam lefényképezni (mérsékelt sikerrel), utána kicsit unatkoztam, aztán Tomival beszélgettünk Mosonmagyaróvárig, ahol megint megálltunk fél órára, de onnantól hazafelé már sikerült kicsit aludni. Végül 3/4 12-re értünk vissza a Délihez, és azóta is azon gondolkodom, hogy egyszer, ha már jól fogunk állni, jó lenne havi egy ilyen kirándulásra elmenni ezzel a céggel, mert nagyon szimpatikusak, és nagyon jó kis túráik vannak.
Visszatértünk a kocsikhoz, beültünk, és ekkor kiderült, hogy apué nem indul. Sőt. Már a riasztót sem lehetett kikapcsolni, a központi zár sem működött, és a riasztó nem szólalt meg, amikor apu kulccsal kinyitotta az ajtót. Fullra lemerült az akksi. Nem lehet tudni, mitől, de az biztos, hogy a lámpa nem maradt égve, mert olyat ez a kocsi nem tud produkálni. Így aztán Tomi először bebikázással próbálkozott, majd vontatással, ez utóbbi sikerült is. Hatalmas mázli, hogy pont mögéjük álltunk be, különben nem tudtuk volna meg, hogy nem megy a kocsi, és nem tudtunk volna segíteni. Kocsiszerelés közben szpotoltunk némi celebet is, egy hölgyet, aki élőben is pont olyan liba, mint a róla szóló cikkek (na jó, inkább hogyvoltok) alapján, és pont annyira van elszállva magától, mint a cikkek alapján gondoltam.
Végül kb. 1-re értünk haza, és utána még jó fél órát elvoltunk azzal, hogy elveszett a szép fülbevalóm egyik fele. Ugyanis ültem a kádban, zuhanyoztam, megmostam az arcom, mire a fél pár fülbevaló kiesett a fülemből (annyira elfáradtam, hogy elfelejtettem fürdés előtt kivenni), és amikor utánakaptam, lement a lefolyón. Tomi szétszerelte a lefolyót meg az összefolyót meg mindent, amit ért, de nem találta meg. Kicsit elszomorodtam, mert szép is volt, szülinapomra is kaptam, meg szerettem is, de úgy döntöttem, elmegyek egy Bijou Brigitte-be, ha lesz végre két szabad percem egyszer, elviszem a maradék fél párat, és veszek egy ugyanolyat. Mindenesetre fél 2-kor kerültünk ágyba - nem volt rövid nap. Nagyon jó volt az egész, csak az lepett meg, hogy nem lett izomlázam. Képeket erre találtok.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése