Laura Ingalls Wilder: By the Shores of Silver Lake
Egy darabig most ez volt az utolsó Laura-könyvem, mert bár ma megérkezett az utolsó három kötet (csodaszépek), a soron következő, a hatodik továbbra sincs meg.
Mint már sejtitek, nagyon tetszett, nagyon jó volt, örülök, hogy olvashattam. Azzal kezdődik a történet, hogy az előző könyv vége óta eltelt majdnem négy év, és a család éppen a skarlát után van Walnut Grove-ban. Mindenki meggyógyult, mindössze egy apróság maradt emlékeztetőül: Marynek a szemére ment a betegség, ezért szegény megvakult. Annyira sajnálom most megint. Ő volt mindig a jó kislány, a szófogadó, a csendes (meg a testvéreinek parancsolgatós, de ez most mindegy), és akkor az univerzum mindezt ezzel tudja jutalmazni. Bár az is lehet, hogy azért kapta ezt pont ő, mert ő volt a jó kislány, és ő tudta leginkább türelemmel viselni a helyzetet. Akárhogy is, 14 évesen megvakulni nagyon-nagyon rossz lehet, ráadásul nála úgy történt, hogy egyre kevesebbet látott, aztán már csak fényeket meg árnyékokat, aztán semmit.
Ebben másfél évben, amit ebben a kötetben mesél el Laura, Charles boltos lesz egy vasúti építkezésen, ezért az egész családnak az Ezüst-tóhoz kell utaznia - vonaton. Jack kutya ide már nem követi őket, mert az indulás előtt elpusztul (öregségben), én meg ezt a részt pont a villamoson olvastam, és nem volt könnyű nem bőgni rajta. Ez főleg azért röhejes, mert pontosan tudom, hogy Jack kutya már Walnut Grove-ban sem lakott velük, mert inkább a házra és ökrökre cserélt indián pónikkal ment nyugatra. De akkor is, olyan szomorú a haláláról szóló fejezet... :( Az Ezüst-tónál télire aztán abbamarad az építkezés, de Ingallsék ott maradnak egy szál magukban a nagy préri közepén, ami szerintem valahol hátborzongató, akkor is, ha ők örültek neki. Aztán tavasszal lett földjük, majd kis időre beköltöztek az éppen épülő városba, De Smetbe, aztán egy gyilkosság hírére fénysebességgel el is hagyták azt, és végleg elfoglalták a földet. A történet végén aztán Almanzo is bekerül a képbe, igaz, egyelőre csak a lovaira figyelt fel Laura, de gondolom, hogy a következő részben ez majd megváltozik.
Nagyon szerettem ezt a kötetet is, annyira jó arról olvasni, hogyan éltek a telepesek, hogyan épültek a városok, milyen volt a préri, amikor még nem foglalták el az emberek. Valószínűleg ettől olyan népszerű Amerikában ez a kilenc könyv: egy kicsit minden amerikairól szól, már legalábbis azokról, akiknek a felmenői már a XIX. században is amerikaiak voltak. Ismét öt csillag.
Mint már sejtitek, nagyon tetszett, nagyon jó volt, örülök, hogy olvashattam. Azzal kezdődik a történet, hogy az előző könyv vége óta eltelt majdnem négy év, és a család éppen a skarlát után van Walnut Grove-ban. Mindenki meggyógyult, mindössze egy apróság maradt emlékeztetőül: Marynek a szemére ment a betegség, ezért szegény megvakult. Annyira sajnálom most megint. Ő volt mindig a jó kislány, a szófogadó, a csendes (meg a testvéreinek parancsolgatós, de ez most mindegy), és akkor az univerzum mindezt ezzel tudja jutalmazni. Bár az is lehet, hogy azért kapta ezt pont ő, mert ő volt a jó kislány, és ő tudta leginkább türelemmel viselni a helyzetet. Akárhogy is, 14 évesen megvakulni nagyon-nagyon rossz lehet, ráadásul nála úgy történt, hogy egyre kevesebbet látott, aztán már csak fényeket meg árnyékokat, aztán semmit.
Ebben másfél évben, amit ebben a kötetben mesél el Laura, Charles boltos lesz egy vasúti építkezésen, ezért az egész családnak az Ezüst-tóhoz kell utaznia - vonaton. Jack kutya ide már nem követi őket, mert az indulás előtt elpusztul (öregségben), én meg ezt a részt pont a villamoson olvastam, és nem volt könnyű nem bőgni rajta. Ez főleg azért röhejes, mert pontosan tudom, hogy Jack kutya már Walnut Grove-ban sem lakott velük, mert inkább a házra és ökrökre cserélt indián pónikkal ment nyugatra. De akkor is, olyan szomorú a haláláról szóló fejezet... :( Az Ezüst-tónál télire aztán abbamarad az építkezés, de Ingallsék ott maradnak egy szál magukban a nagy préri közepén, ami szerintem valahol hátborzongató, akkor is, ha ők örültek neki. Aztán tavasszal lett földjük, majd kis időre beköltöztek az éppen épülő városba, De Smetbe, aztán egy gyilkosság hírére fénysebességgel el is hagyták azt, és végleg elfoglalták a földet. A történet végén aztán Almanzo is bekerül a képbe, igaz, egyelőre csak a lovaira figyelt fel Laura, de gondolom, hogy a következő részben ez majd megváltozik.
Nagyon szerettem ezt a kötetet is, annyira jó arról olvasni, hogyan éltek a telepesek, hogyan épültek a városok, milyen volt a préri, amikor még nem foglalták el az emberek. Valószínűleg ettől olyan népszerű Amerikában ez a kilenc könyv: egy kicsit minden amerikairól szól, már legalábbis azokról, akiknek a felmenői már a XIX. században is amerikaiak voltak. Ismét öt csillag.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése