Stieg Larsson: The Girl Who Played with Fire
Az elején nem voltam benne egészen biztos, hogy az első részhez képest hol tartunk időben, aztán megszűnt ez a gond. Az első kb. 70 oldal egy minikrimi, amiben Lisbeth a detektív, és sikeresen kinyomoz egy rejtélyes ügyet, majd megment egy életet, míg egyet veszni hagy. Nagyon irigyeltem érte, hogy lop magának több milliárd forintnyi svéd koronát, majd kb. egy évig egzotikus szigetről egzotikus szigetre jár, de sajnos én nem tudnék és nem mernék ennyi pénzt elkötni, úgyhogy engem nem fenyeget az a veszély, hogy hasonló módon kelljen pihennem.
A bonyodalomhoz az vezet, hogy egy újságíró-kriminológus párocska a svéd szexipar résztvevőit szeretné nevet-arcot a világ elé tárva lejáratni, csakhogy sajnos a stricik között akadnak kemény fiúk is, akiknek nem feltétlenül tetszik, amit írni akarnak róluk, egészen konkrétan 37 darab. A bonyodalom maga az, hogy három gyilkosság történik két helyszínen egy este alatt egy fegyver használatával, és azon a fegyveren bizony megtalálható Lisbeth ujjlenyomata. Ennek nyomán az ország összes bulvárlapját megtöltik az ő vélt vagy valós mentális problémái, a viharos múltja, a szexuális beállítottsága, a barátai szexuális beállítottsága, na meg előkerülnek a világ életükben miatta aggódó volt osztálytársak és tanárok, akik egy része ordas nagy hazugságokkal próbál tizenöt perc hírnevet szerezni magának, másik része meg konkrétan nem létezett soha. Lisbeth a lakásában üldögél, és hüledezve, néha dühöngve figyeli, mi kerekedik a történetéből, és hát a következő kerekedik belőle: a rendőrség egy pszichopata, sátánista, leszbikus hármas gyilkost keres.
Vannak persze, akik a médiahiszti közepette sem hiszik, hogy ő lenne a tettes, de nincsenek sokan. Egyikük Palmgren, a régi gyám, másikuk Blomkvist, majd egy idő után csatlakozik a kis táborhoz Armansky, a volt főnök is. Még több idő múlva már a nyomozócsoport egy része is. Az egész országot tűvé teszik Lisbeth után, miközben Blomkvist és a lány egymástól (szinte) függetlenül nyomoz, majd egymástól (szinte) függetlenül arra is rájönnek, ki a tettes. Ténykérdés, hogy Lisbeth előbb, mert Lisbeth okosabb, valamint jobban ismeri a trutyiban nyakig merülő díszes társaság tagjait. Persze közben minden titkát megtudja a nagy nyilvánosság, Blomkvist meg annál még egy kicsit többet is. Volt a könyvben egy pillanat a 620. és 630. oldal között, amikor ugyanúgy kedvem lett volna elhajítani a könyvet, mint a Star Wars c. filmet a következő mondatnál: "Luke, én vagyok az apád." Aztán nem hajítottam el. Az "All the Evil"-ként aposztrofált, az első rész óta jelen lévő eseményt én valami jóval ütősebb dolognak képzeltem, mint ami végül is volt, de később kiderült, hogy ebből is elég sok mindent ki lehetett még hozni. A történet csúcspontján Lisbeth úgy dönt, revansot vesz a saját és a számára legfontosabb emberek életének tönkretevőin. A terv jó, a kivitelezés nem annyira, így aztán Lisbeth a történet fináléjában szitává lőve fekszik egy padon, és a kötet 722 oldala óta először találkozik egykori barátjával és szeretőjével, akit a következő módon üdvözöl: "Kalle Fucking Blomkvist". Hatásos zene, hatalmas cliffhanger, dráma a köbön, jövő héten folytatjuk. Illetve én már holnap, mert megjött a könyvesboltba a példányom a harmadik kötetből, hurrá.
Sokkal jobban tetszett ez a rész, mint az első, mert nem éreztem olyan zavarba ejtően szájbarágósnak a társadalomkritikát. Nem voltak egész párbeszédek, amik arról szólnak, hogy a nőket bántani bizony csúnya dolog. Olyan előfordul, hogy jólesőt kurvaanyáznak a szereplők, amikor megtudják, milyen szép sztorik vannak a prostituáltak körében, de nem éreztem úgy, mintha súlyos szellemi sérültnek tartana a szerző, akinek minden szót a szájába kell rágni, hogy felfogja, és akinek minden viccet, minden utalást, minden metaforát meg kell magyarázni, hogy megértse. Ez így sokkal jobb, ebből is egyértelműen ordít a szerző véleménye, de mégsem kapok frászt a győzködéstől. Ami problémás volt, hogy a közepe táján nagyon leült a történet, és baromira untam már, hogy gyakorlatilag nem történik semmi 50-70 oldalakon keresztül. Aztán jött a finálé előkészítése az utolsó kb. 200 oldalon (hihi), és onnantól már jó volt megint. Most még egy dolog eszembe jutott, ami a filmből nem derül ki, ez pedig az, hogy miért pont Kalle Blomkvistnak gúnyolják az újságírót. Nos, azért, mert Kalle Blomkvist Astrid Lindgren egyik karaktere, egy tinidetektív. Egyébként pedig Lisbeth kapcsán többször elhangzik Harisnyás Pippi neve, akit Magyarországon talán jobban ismerünk az írónő munkásságából, de a film alapján nem kapcsolódik össze ez a két alak. Igaz, a film svéd, a svédeknek pedig nem kell ezt megmagyarázni, és nem tudhatom, az eredeti svéd regényben mennyi magyarázat szerepelt, de azért az angol fordítás csak odaveti azt az információmorzsát az olvasónak, hogy mindketten Astrid Lindgren agyszüleményei, a filmfelirat meg nem teszi meg ugyanezt. Pedig - bár egyik mesét sem ismerem - szerintem ez jó poén.
A molyon 5 pontot kapott a vontatott részek és az agyeldobós fordulat ellenére, mert ezektől függetlenül nagyon tetszett.
A bonyodalomhoz az vezet, hogy egy újságíró-kriminológus párocska a svéd szexipar résztvevőit szeretné nevet-arcot a világ elé tárva lejáratni, csakhogy sajnos a stricik között akadnak kemény fiúk is, akiknek nem feltétlenül tetszik, amit írni akarnak róluk, egészen konkrétan 37 darab. A bonyodalom maga az, hogy három gyilkosság történik két helyszínen egy este alatt egy fegyver használatával, és azon a fegyveren bizony megtalálható Lisbeth ujjlenyomata. Ennek nyomán az ország összes bulvárlapját megtöltik az ő vélt vagy valós mentális problémái, a viharos múltja, a szexuális beállítottsága, a barátai szexuális beállítottsága, na meg előkerülnek a világ életükben miatta aggódó volt osztálytársak és tanárok, akik egy része ordas nagy hazugságokkal próbál tizenöt perc hírnevet szerezni magának, másik része meg konkrétan nem létezett soha. Lisbeth a lakásában üldögél, és hüledezve, néha dühöngve figyeli, mi kerekedik a történetéből, és hát a következő kerekedik belőle: a rendőrség egy pszichopata, sátánista, leszbikus hármas gyilkost keres.
Vannak persze, akik a médiahiszti közepette sem hiszik, hogy ő lenne a tettes, de nincsenek sokan. Egyikük Palmgren, a régi gyám, másikuk Blomkvist, majd egy idő után csatlakozik a kis táborhoz Armansky, a volt főnök is. Még több idő múlva már a nyomozócsoport egy része is. Az egész országot tűvé teszik Lisbeth után, miközben Blomkvist és a lány egymástól (szinte) függetlenül nyomoz, majd egymástól (szinte) függetlenül arra is rájönnek, ki a tettes. Ténykérdés, hogy Lisbeth előbb, mert Lisbeth okosabb, valamint jobban ismeri a trutyiban nyakig merülő díszes társaság tagjait. Persze közben minden titkát megtudja a nagy nyilvánosság, Blomkvist meg annál még egy kicsit többet is. Volt a könyvben egy pillanat a 620. és 630. oldal között, amikor ugyanúgy kedvem lett volna elhajítani a könyvet, mint a Star Wars c. filmet a következő mondatnál: "Luke, én vagyok az apád." Aztán nem hajítottam el. Az "All the Evil"-ként aposztrofált, az első rész óta jelen lévő eseményt én valami jóval ütősebb dolognak képzeltem, mint ami végül is volt, de később kiderült, hogy ebből is elég sok mindent ki lehetett még hozni. A történet csúcspontján Lisbeth úgy dönt, revansot vesz a saját és a számára legfontosabb emberek életének tönkretevőin. A terv jó, a kivitelezés nem annyira, így aztán Lisbeth a történet fináléjában szitává lőve fekszik egy padon, és a kötet 722 oldala óta először találkozik egykori barátjával és szeretőjével, akit a következő módon üdvözöl: "Kalle Fucking Blomkvist". Hatásos zene, hatalmas cliffhanger, dráma a köbön, jövő héten folytatjuk. Illetve én már holnap, mert megjött a könyvesboltba a példányom a harmadik kötetből, hurrá.
Sokkal jobban tetszett ez a rész, mint az első, mert nem éreztem olyan zavarba ejtően szájbarágósnak a társadalomkritikát. Nem voltak egész párbeszédek, amik arról szólnak, hogy a nőket bántani bizony csúnya dolog. Olyan előfordul, hogy jólesőt kurvaanyáznak a szereplők, amikor megtudják, milyen szép sztorik vannak a prostituáltak körében, de nem éreztem úgy, mintha súlyos szellemi sérültnek tartana a szerző, akinek minden szót a szájába kell rágni, hogy felfogja, és akinek minden viccet, minden utalást, minden metaforát meg kell magyarázni, hogy megértse. Ez így sokkal jobb, ebből is egyértelműen ordít a szerző véleménye, de mégsem kapok frászt a győzködéstől. Ami problémás volt, hogy a közepe táján nagyon leült a történet, és baromira untam már, hogy gyakorlatilag nem történik semmi 50-70 oldalakon keresztül. Aztán jött a finálé előkészítése az utolsó kb. 200 oldalon (hihi), és onnantól már jó volt megint. Most még egy dolog eszembe jutott, ami a filmből nem derül ki, ez pedig az, hogy miért pont Kalle Blomkvistnak gúnyolják az újságírót. Nos, azért, mert Kalle Blomkvist Astrid Lindgren egyik karaktere, egy tinidetektív. Egyébként pedig Lisbeth kapcsán többször elhangzik Harisnyás Pippi neve, akit Magyarországon talán jobban ismerünk az írónő munkásságából, de a film alapján nem kapcsolódik össze ez a két alak. Igaz, a film svéd, a svédeknek pedig nem kell ezt megmagyarázni, és nem tudhatom, az eredeti svéd regényben mennyi magyarázat szerepelt, de azért az angol fordítás csak odaveti azt az információmorzsát az olvasónak, hogy mindketten Astrid Lindgren agyszüleményei, a filmfelirat meg nem teszi meg ugyanezt. Pedig - bár egyik mesét sem ismerem - szerintem ez jó poén.
A molyon 5 pontot kapott a vontatott részek és az agyeldobós fordulat ellenére, mert ezektől függetlenül nagyon tetszett.
Megnéztem a filmet. Az a bizonyos minikrimi egy az egyben hiányzik belőle, rögtön a lánykereskedős témával kezdődik. Úgy fél óra után feladtam annak követését, hogy ki mit miért csinál és miért hova megy, inkább elfogadtam, hogy az emberek jönnek-mennek spontán. Aki az első részt nem ismeri, annak még érthetetlenebb az egész, egyáltalán hogy Mikael és Lisbeth között milyen kapcsolat van?
VálaszTörlésLegalább itt megjelenik Palmgren és Erikának is nagyobb szerep jut, de az előző részhez képest minden más hiányzik. Leginkább az a misztikus légkör, amit amott legalább még megvolt. A cselekmény felét meg itt nem az utolsó fél órába passzírozták bele, hanem az utolsó 15-20 percbe, de abban sem volt túl sok fantázia.
Összegezve: egy unalmas, vontatott, üres valamit sikerült összedobni film gyanánt, és az arcomba tolni. Ha pénzt is adtam volna ki rá, borzalmasan bánnám. Így viszont inkább reménykedem, hogy a harmadik rész az első szintjét meg fogja közelíteni. Már az is felüdülés lenne.
A harmadik rész már nagyságrendekkel jobb volt. Tulképp ez is rohangálással telt, és itt is az utolsó percekben dőlt el minden, de legalább addig se volt unalmas. És a svéd titkosszolgálat is biztos örül, hogy ilyen furfangos, nagyhatalmú, sötét titkokkal teli, titokzatos szervezetként állítják be. :)
VálaszTörlésAnnak nem örülök, ha a második rész még kuszább, a minikrimit meg nagyon sajnálom, szerintem tök jó volt, bár tény, hogy a történet többi részéhez nem kapcsolódott. De az biztató, ha a harmadik rész jobbnak tűnik :) Köszi, hogy írtál a filmekről! :)
VálaszTörlés