Alan Jay Lerner: My Fair Lady

Lerner musicalje 1956-ban debütált New Yorkban. Eliza Doolittle szerepében Julie Andrewst, Higgins szerepében Rex Harrisont láthatta a közönség.





Lerner egy Megjegyzés című pár sorban kifejti, hogy szerinte Shaw-nak nincs igaza, amikor azt állítja, Eliza Freddyhez megy feleségül, nem pedig Higginshez, és ezért bocsásson meg neki Shaw és az Ég is. Shaw ekkor már hat éve meghalt, úgyhogy nem tudott hozzászólni a dologhoz. Megtette ezt helyette a két változat közös kiadásának előszavában egy bizonyos Richard H. Goldstone, aki szerint a My Fair Lady sokkal rosszabb mű, mint a Pygmalion, ugyanis kevesebb szerepet kap a fonetika, valamint a Higgins és Eliza közötti dialógusok fele eltűnik, hogy lehessen helyette dalolászni. Én ezzel a kritikával indultam neki az 1956-os darabnak, és nagyon meglepett, hogy én abszolút nem úgy látom a dolgot, mint az előszó írója. Azok a jó kis nyelvtörők, amiket Elizának meg kell tanulnia, valahogy több szerepet kapnak, mint a Pygmalionban. Aztán én nem vettem észre, bevallom őszintén, hogy kevesebb lenne a párbeszéd. Azt látom, hogy vannak párbeszédek, amikből dal lett, de a dalok sokszor szó szerint tartalmazzák a hiányzó párbeszédeket. A lényeg az, hogy nekem tetszik a My Fair Lady, nem tartom rosszabbnak, mint a Pygmaliont, igaz, jobbnak se. Ugyanolyan jók. Tetszenek az új jelenetek, amik megint csak szerepelnek a Pygmalionban, igaz, csak említés szintjén, itt meg mintegy új szemszögként a színpadra is kerülnek. Nagyon jó lett a lóversenyes jelenet, ami az eredetiben csak egy látogatás volt Higgins édesanyjánál, nagyon jól illeszkedtek bele a nyelvtörők például. És tetszik a vége is, mert itt sem teljesen egyértelmű azért, hogy Higgins és Eliza együtt fognak maradni, csak az, hogy belátták, szeretik egymást, és kellenek egymásnak. Erre a zárójelenetre emlékszem gyerekkoromból, a filmből, hogy mennyire feldúlt, micsoda bunkó Higgins, mondtam is anyunak, hogy örülhetne azért jobban, mire anyu azt válaszolta, hogy örül is, én meg nem értettem, miből gondolja. Na, most már azért értem :)

A filmváltozat 1964-ben készült nagyjából a színházi szereposztással, azt kivéve, hogy Eliza szerepét elvették Julie Andrewstól, és Audrey Hepburnnek adták. Ennek egy oka volt: Julie Andrews akkor még egyetlen filmben sem szerepelt, és féltek, hogy a filmnézők előtti ismeretlensége betehet a film sikerének. Így aztán felkértek egy filmcsillagot. Julie Andrews elmondta abban a nagyinterjúban, amit már linkeltem korábban, hogy ez neki nagyon rosszulesett, mert Eliza az ő szerepe volt, de kárpótolta őt a veszteségért, hogy néhány hónappal később Walt Disney személyesen kereste fel egy My Fair Lady előadás után az öltözőjében, hogy felajánlja neki Mary Poppins szerepét, amivel egyébként kapásból Oscart is nyert. A film gyönyörű, nagyon szépek a dalok, és nagyon humoros. Persze már a Pygmalion is humoros, de azért Audrey Hepburn és Sherlock Holmes (ezúttal tényleg: Jeremy Brett :) ) nagyon nevetek ezen a dialógon:

- Where are you going?
- To the river.
- What for?
- To make a hole in it.

Közben a végére értem, és csak annyit szeretnék még mondani, hogy aki nem látta volna, nézze meg, még ha 170 perces is, megéri.



Megjegyzések

  1. Jómagam is láttam színházban, Higgins - Bács Ferenc, Pickering - Sinkovits Imre, Doolittle - Agárdi Gábor szereposztásban. Hát nem volt egy semmi, az biztos. :)

    VálaszTörlés

Megjegyzés küldése

Népszerű bejegyzések ezen a blogon

Gumimacik utoljára

Az utolsó hónapom

Gárdonyi Géza: Isten rabjai