Stresszes
nap volt ez a mai, mert a tegnapi fellángolás után ma se sétálni, se inni, se pisilni nem volt hajlandó a kutya. Csináltam a kajájából tejjel turmixot, azt kanalaztam Lizába, ő meg egy ideig nyelte, aztán hagyta kifolyni. Ugyanez volt a vízzel is, csak azt vattából csavargattam a szájába.
Én délután 3 felé már rendesen kétségbe estem, mert nagyon rosszul nézett ki a bágyadt kis fejével, ahogy elhagyta magát. Úgyhogy este átjöttek anyuék, és elvittek minket az orvoshoz, ahol Liza kapott infúziót, antibiotikumot, fájdalomcsillapítót meg vízhajtót. Már a rendelőben felélénkült, elkezdett érdeklődni, mindenkit megnézett, ahogy szokta. A 200 ml infúziótól meg a vízhajtótól már elfelé jövet pisilt az utcán, aztán még egyszer, amikor kiszálltunk a kocsiból.
Amikor felhoztuk, azonnal rávetette magát a tejre, amit reggel tettem a táljába, aztán a másik tálból befalta az összes kaját, és kért még, bár a második adagot nem ette meg teljesen. Aztán bejött, kicsit eltöprengett, hogy a saját pokrócára feküdjön, vagy az enyémre, aztán érdekes módon a sajátját választotta, és most alszik.
Az én pokrócom azért van a földön, illetve a polifoamon, mert éjjel a földön aludtam, mert gondoltam, hátha jólesik a kutyának. Tomi eléggé kiakadt rám emiatt, de a végén ő is leköltözött mellénk. Aztán amikor felhívtam rá a figyelmét, hogy nem adott puszit, a következőt mondta: "Mert nem érdemled meg." És amikor felajánlottam, hogy előveszem a paplanunkat, mert ha azon fekszünk, az puhább, mint a polifoam, akkor azt mondta: "Ne húzd ki még jobban a gyufát!", vagy valami hasonlót :) Azt is mondta az előbb telefonon, hogy költözzek vissza az ágyra. Hááát...
Holnap este megint megyünk infúzióra, de a doktornő szerint ez már az utolsó. Azt mondta, a műtétet gyönyörűen viselte, csak most kicsit holtpontra került, ezen át kell lendíteni, és akkor már működik egyedül is. Már a holnapi adag is csak biztos, ami biztos alapon lesz, reméljük, most már rendesen fog inni a kutya, és nem a kiszáradás ellen lesz szükség erre.
Egyébként a műtéttel kapcsolatban még van, amit nem meséltem. Az egyik, hogy eltávolították a fogkövét, és kihúzták az egyik nagyon csúnyán tönkrement fogát is. A másik, hogy amikor már bemehettünk, az orvos kihozta egy vesetálban a szomszéd helyiségből Liza méhét, hogy akkor ő megmutatja, hogy is néz ki egy ilyen, meg miért kellett kivenni. Amikor ezt bejelentette, gondoltam rá, hogy elmenekülök, de aztán nem égettem magam inkább, és nem is volt olyan szörnyű, mint amilyenre számítottam. Az mondjuk kicsit "izé" volt azért, amikor elkezdte vagdosni a szervet, mondván, itt vannak benne a ciszták, de az is kibírható volt. Nem nagyon akarom részletezni, mindenesetre abszolút nem így képzeltem el egy kutya méhét. És sosem tudnék sebész lenni, se állatorvos, mert tuti nem bírnék mások beleiben turkálni... Brrr... És reméljük, Lizának ez volt a második és egyben utolsó műtétélménye, és a következő 2-3, netán 4-5 évet viszonylagos egészségben, mindenféle balhé nélkül töltheti velünk. Úgy legyen.
Én délután 3 felé már rendesen kétségbe estem, mert nagyon rosszul nézett ki a bágyadt kis fejével, ahogy elhagyta magát. Úgyhogy este átjöttek anyuék, és elvittek minket az orvoshoz, ahol Liza kapott infúziót, antibiotikumot, fájdalomcsillapítót meg vízhajtót. Már a rendelőben felélénkült, elkezdett érdeklődni, mindenkit megnézett, ahogy szokta. A 200 ml infúziótól meg a vízhajtótól már elfelé jövet pisilt az utcán, aztán még egyszer, amikor kiszálltunk a kocsiból.
Amikor felhoztuk, azonnal rávetette magát a tejre, amit reggel tettem a táljába, aztán a másik tálból befalta az összes kaját, és kért még, bár a második adagot nem ette meg teljesen. Aztán bejött, kicsit eltöprengett, hogy a saját pokrócára feküdjön, vagy az enyémre, aztán érdekes módon a sajátját választotta, és most alszik.
Az én pokrócom azért van a földön, illetve a polifoamon, mert éjjel a földön aludtam, mert gondoltam, hátha jólesik a kutyának. Tomi eléggé kiakadt rám emiatt, de a végén ő is leköltözött mellénk. Aztán amikor felhívtam rá a figyelmét, hogy nem adott puszit, a következőt mondta: "Mert nem érdemled meg." És amikor felajánlottam, hogy előveszem a paplanunkat, mert ha azon fekszünk, az puhább, mint a polifoam, akkor azt mondta: "Ne húzd ki még jobban a gyufát!", vagy valami hasonlót :) Azt is mondta az előbb telefonon, hogy költözzek vissza az ágyra. Hááát...
Holnap este megint megyünk infúzióra, de a doktornő szerint ez már az utolsó. Azt mondta, a műtétet gyönyörűen viselte, csak most kicsit holtpontra került, ezen át kell lendíteni, és akkor már működik egyedül is. Már a holnapi adag is csak biztos, ami biztos alapon lesz, reméljük, most már rendesen fog inni a kutya, és nem a kiszáradás ellen lesz szükség erre.
Egyébként a műtéttel kapcsolatban még van, amit nem meséltem. Az egyik, hogy eltávolították a fogkövét, és kihúzták az egyik nagyon csúnyán tönkrement fogát is. A másik, hogy amikor már bemehettünk, az orvos kihozta egy vesetálban a szomszéd helyiségből Liza méhét, hogy akkor ő megmutatja, hogy is néz ki egy ilyen, meg miért kellett kivenni. Amikor ezt bejelentette, gondoltam rá, hogy elmenekülök, de aztán nem égettem magam inkább, és nem is volt olyan szörnyű, mint amilyenre számítottam. Az mondjuk kicsit "izé" volt azért, amikor elkezdte vagdosni a szervet, mondván, itt vannak benne a ciszták, de az is kibírható volt. Nem nagyon akarom részletezni, mindenesetre abszolút nem így képzeltem el egy kutya méhét. És sosem tudnék sebész lenni, se állatorvos, mert tuti nem bírnék mások beleiben turkálni... Brrr... És reméljük, Lizának ez volt a második és egyben utolsó műtétélménye, és a következő 2-3, netán 4-5 évet viszonylagos egészségben, mindenféle balhé nélkül töltheti velünk. Úgy legyen.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése