XV. dobogókői hegyi futóverseny és teljesítménytúra
Ezen voltunk ma Tomival, Blankával, Nórával és az ő biglijével, aki Roxy. Liza végül itthon maradt, mert úgy döntöttünk, kemény lenne ez már az ő korában. Hát, nem tévedtünk, nagyon rossz lett volna, ha elvisszük, mert nem bírta volna, és ezen a terepen mi sem bírtuk volna őt háton cipelni.
Az útvonal röviden úgy foglalható össze, hogy Dobogókőről lemegyünk a völgy aljába, aztán visszamászunk Dobogókőre. Erre öt óránk volt, mert nem futottunk. Ha futottunk volna, négy óra lett volna a szintidő. Hatalmas sár volt mindenhol, így az első rész, a leereszkedés vagy egy órát igénybe vett, lehet, hogy többet. A visszamászás nagyon jól sikerült, ha nem vesszük figyelembe, hogy durván eltévedtünk, és nem azt a hegyet kezdtük megmászni, amelyiket kellett. Így aztán átvágtunk egy völgyön, majd toronyiránt felbaktattunk a mi hegyünk tetejére. Közben volt bozótharc, amelyben mindegyikünk megsérült, mert ráadásul valami tüskés (esetleg tövises) bozótosban tévelyegtünk legalább fél órát. Széttépték a tüskék (esetleg tövisek) a hajamat, a lábamat, a karomat, és a többiek is hasonlóan jártak. Én slusszpoénként még a végén, amikor már láttuk a fényt (vagyis a turistautat, amit kerestünk), egy határozott mozdulattal beletenyereltem egy csalánosba. Nem tudom, hogy a kezemen lévő karcolás miatt van-e, de azóta is bizsereg és fáj a tenyerem, pedig ennek kb. nyolc órája, tök jó. Ekkor egyébként még sehol nem voltunk ahhoz képest, hogy a turistaútról is toronyiránt másztunk fel a hegy tetejére. A végén már négykézláb haladtunk, és a legdurvább dgy-féle gradiens-túrára emlékeztetett a terep meg úgy az egész szituáció. A túra összes szintje 770 méter, hát szerintem itt ennek nagy részét le is tudtuk. Kemény volt. Én Dobogókőre felfelé már azon gondolkoztam, hol lehet a legközelebbi település, ahol megvárhatnám a többieket, mert nem bírom. Aztán rájöttem, hogy eljöttünk már vagy húsz perce a "Dobogókő 3,3 km" tábla mellett, vagyis simán megérné nekem túlélni ezt a maradék távot, és beérni a célba. Így is lett. Kaptunk emléklapot, adtak volna bográcsgulyást 1250 Ft-ért, de mi a kocsiban termoszban váró meleg teát választottuk inkább.
Roxy nagyon ügyes volt, nagyon szépen bírta a túrát. Sokkal többet ment, mint mi, sokszor leereszkedett szakadékokba, majd visszarohant. Annyit futkározott, de annyit... Egy necces jelenete volt, mégpedig akkor, amikor a gradiens-túra végén megálltunk pihenni a hegytetőn. Pont azt csinálta, mint Liza két évvel ezelőtt ugyanitt: felmászott egy sziklára. Liza következő lépése két éve az volt, hogy bánatos nyüszögésbe kezdett, és megvárta, míg leszedtük a szikláról. Ehhez képest Roxy úgy gondolta, majd ő lejön. Aha. Egy darabig álldogált majdnem fejjel lefelé a szikla szélén, és simán eshetett volna vagy másfél-két métert, ha nagyon tökösen leugrik, de aztán Nóra felrohant a szikla tetejére, és onnan hívta a kutyát, én meg elindultam a szikla alá, hogy leszedem (bár nem vagyok benne biztos, hogy nagyon jól fogadta volna, mert csak a túra végére haverkodtunk csak össze annyira, hogy odajött egyáltalán simogatásért). Végül meghallotta Nórát, sikerült megfordulnia, és visszamászott a sziklára, aminek a túloldalán együtt lejöttek. A nagy rohangálásban azért elfáradt a kutya, bár még ment volna, ha nem lett volna vége a túrának. Azért a kocsiba beszállás után fél perccel már bebólintgatott, majd öt percen belül lefeküdt, és hazáig aludt. Hát igen, Liza is így szokta :)
Öt után értünk haza, így én az ötkor kezdődő könyvbemutatóról lemaradtam, pedig szívesen megnéztem volna. Sebaj, anyu majd elmeséli, milyen volt. Már tervezzük a következő túrát így négyesben, és azon gondolkodunk, talán valami könnyebb terepre kéne menni, ahová Liza is jöhet. Tomi azért már csábítgatja őket a BHTCS-re, hááát.... Meglátjuk.
Lényeg a lényeg, jó volt ez a mai kirándulás, még ha fáj is a lábunk rendesen :)
Az útvonal röviden úgy foglalható össze, hogy Dobogókőről lemegyünk a völgy aljába, aztán visszamászunk Dobogókőre. Erre öt óránk volt, mert nem futottunk. Ha futottunk volna, négy óra lett volna a szintidő. Hatalmas sár volt mindenhol, így az első rész, a leereszkedés vagy egy órát igénybe vett, lehet, hogy többet. A visszamászás nagyon jól sikerült, ha nem vesszük figyelembe, hogy durván eltévedtünk, és nem azt a hegyet kezdtük megmászni, amelyiket kellett. Így aztán átvágtunk egy völgyön, majd toronyiránt felbaktattunk a mi hegyünk tetejére. Közben volt bozótharc, amelyben mindegyikünk megsérült, mert ráadásul valami tüskés (esetleg tövises) bozótosban tévelyegtünk legalább fél órát. Széttépték a tüskék (esetleg tövisek) a hajamat, a lábamat, a karomat, és a többiek is hasonlóan jártak. Én slusszpoénként még a végén, amikor már láttuk a fényt (vagyis a turistautat, amit kerestünk), egy határozott mozdulattal beletenyereltem egy csalánosba. Nem tudom, hogy a kezemen lévő karcolás miatt van-e, de azóta is bizsereg és fáj a tenyerem, pedig ennek kb. nyolc órája, tök jó. Ekkor egyébként még sehol nem voltunk ahhoz képest, hogy a turistaútról is toronyiránt másztunk fel a hegy tetejére. A végén már négykézláb haladtunk, és a legdurvább dgy-féle gradiens-túrára emlékeztetett a terep meg úgy az egész szituáció. A túra összes szintje 770 méter, hát szerintem itt ennek nagy részét le is tudtuk. Kemény volt. Én Dobogókőre felfelé már azon gondolkoztam, hol lehet a legközelebbi település, ahol megvárhatnám a többieket, mert nem bírom. Aztán rájöttem, hogy eljöttünk már vagy húsz perce a "Dobogókő 3,3 km" tábla mellett, vagyis simán megérné nekem túlélni ezt a maradék távot, és beérni a célba. Így is lett. Kaptunk emléklapot, adtak volna bográcsgulyást 1250 Ft-ért, de mi a kocsiban termoszban váró meleg teát választottuk inkább.
Roxy nagyon ügyes volt, nagyon szépen bírta a túrát. Sokkal többet ment, mint mi, sokszor leereszkedett szakadékokba, majd visszarohant. Annyit futkározott, de annyit... Egy necces jelenete volt, mégpedig akkor, amikor a gradiens-túra végén megálltunk pihenni a hegytetőn. Pont azt csinálta, mint Liza két évvel ezelőtt ugyanitt: felmászott egy sziklára. Liza következő lépése két éve az volt, hogy bánatos nyüszögésbe kezdett, és megvárta, míg leszedtük a szikláról. Ehhez képest Roxy úgy gondolta, majd ő lejön. Aha. Egy darabig álldogált majdnem fejjel lefelé a szikla szélén, és simán eshetett volna vagy másfél-két métert, ha nagyon tökösen leugrik, de aztán Nóra felrohant a szikla tetejére, és onnan hívta a kutyát, én meg elindultam a szikla alá, hogy leszedem (bár nem vagyok benne biztos, hogy nagyon jól fogadta volna, mert csak a túra végére haverkodtunk csak össze annyira, hogy odajött egyáltalán simogatásért). Végül meghallotta Nórát, sikerült megfordulnia, és visszamászott a sziklára, aminek a túloldalán együtt lejöttek. A nagy rohangálásban azért elfáradt a kutya, bár még ment volna, ha nem lett volna vége a túrának. Azért a kocsiba beszállás után fél perccel már bebólintgatott, majd öt percen belül lefeküdt, és hazáig aludt. Hát igen, Liza is így szokta :)
Öt után értünk haza, így én az ötkor kezdődő könyvbemutatóról lemaradtam, pedig szívesen megnéztem volna. Sebaj, anyu majd elmeséli, milyen volt. Már tervezzük a következő túrát így négyesben, és azon gondolkodunk, talán valami könnyebb terepre kéne menni, ahová Liza is jöhet. Tomi azért már csábítgatja őket a BHTCS-re, hááát.... Meglátjuk.
Lényeg a lényeg, jó volt ez a mai kirándulás, még ha fáj is a lábunk rendesen :)
Megjegyzések
Megjegyzés küldése