Fél lábbal a sírban - vagy máshol?

Lehet, hogy inkább fél lábbal kint vagyok a gödörből. Leadtam a felmondólevelet, most már egészen hivatalos, hogy jövő pénteken vagyok utoljára. Nem tudom, bánom-e, néha úgy érzem, igen, mert most mintha könnyebben viselném a nehézségeket. Rájöttem persze, hogy azért, mert tudom, hogy már csak egy hét, na de ettől még rossz érzésem van. Mindegy, quod dixi, dixi, visszacsinálni már nem lehet, nem is szeretném, reméljük, jól döntöttem. A pletyka terjed, már a gyerekek is tudják, hogy megyek, miközben én még nem szóltam nekik, és az egyik kolléganő már meg is kérdezte, igazak-e a pletykák. Az jó, hogy a gyerekek nem kérdeztek még erről, én szeretném felhozni. Hétfőn. Akkor már muszáj lesz. Arra fogok koncentrálni, hogy az érettségizőkkel minden szálat elvarrjak, és már csak gyakorolnivalójuk maradjon az érettségiig. Lehet, hogy kérek tőlük emilcímet, és amíg nem lesz tanáruk, addig küldhetik az esszéiket, vagy nem tudom. Azért őszintén remélem, hogy jövő hét elején jelentkezik valaki a suliban, és nagy lelkesen beleveti magát a munkába. Úgy lenne a legjobb eljönni, hogy startra kész a következő. Egyébként érzek némi haragot a kollégák részéről, ami az érettségizőkkel kapcsolatban nem lep meg, de a többiekkel kapcsolatban nem feltétlenül értem... Kicsit mintha a szurkálódás is beindult volna. Például állítólag az egyik igazgató-helyettes megengedett az egyik gyereknek egy olyan dolgot, amit én nem engedtem (saját órámról van szó), és múlt héten durva összezördülésem is volt emiatt ezzel a gyerekkel. Miután azt mondta most, hogy az igh. megengedte, mondtam, kérlek, foglalj helyet. Úgy vagyok vele, hogy egy hetet már akármilyen körülmények között kibírok, de azért mégsem esett jól. Mint ahogy az sem, amikor ma helyettesíteni kellett mennem, megnéztem az osztály órarendjében, hol találom a csoportot, és oda az volt írva, hogy kémiájuk meg fizikájuk van. Erre nem tudtam jó taktikát kitalálni, szóltam az igh-nek, hogy ez van (ilyenkor ezt szoktuk tenni). Erre ő: "És akkor én mit csináljak? Talán nézd meg az órarendet!" Mondtam, az nem stimmel, erre otthagyott. Ezek után elcsíptem egy olyan tanárt, aki ennek az osztálynak a másik feléhez ment, és kiderült, hogy akit én helyettesítek, az ebben az osztályban nem is tanít, elírták: nem 10., hanem 11.X. Innentől már meglett a csoport. De azért érdekes volt ez az élmény. Pedig én annyira nem szeretnék haragban elválni, de nem tudom, mit tehetek. Lehet, hogy semmit.

Az egyik tanítvány amúgy ma csúnyán átvert. Majdnem sírva közölte óra előtt (nekik utolsó órájuk volt szerencsére), hogy őt kirúgták az iskolából, és így hadd menjen haza az óráról. Gyanút kellett volna fognom, mert ha már kirúgták, mi oka lenne maradni. Megkérdeztem többször, tényleg kirúgták-e, fegyelmi is volt-e meg minden, mondta, igen. Hazaengedtem. Óra után a gyermekvédelmisünknél rákérdeztem, mi is a helyzet a leányzóval. Nos, közölték vele, hogy szeretnének beszélni az anyukájával. Ennyi. Semmi több. Gondolom, jobban feldúlna, ha azt kéne éreznem, hogy még beláthatatlanul sok ideig leszek itt, de így nem bosszantott fel, inkább csak nagyon nevettem, hogy ennyire pofátlan legyen valaki...

A school leaving témán kívül nem sok minden van. Várom kicsit a jövő pénteket, mert azt remélem, hogy akkor pár napon belül már ez a rossz érzés is el tud végre múlni.

Egyébként: aki véletlenül tudja a Fordító- és Tolmácsképző Tanszék telefonszámát, ne tartsa magában! Hétfőn nagyon el kell érnem őket, de mire beérnék, már nem lesznek ott. Pedig nagyon kell. Muszáj. Nincs mese.

Most pedig hajmosás, alvás. Rekordot döntögetek a hétköznapi későn fekvés versenyszámban, lehet, hogy nem vagyok normális.