Elég rossz a kedvem

Az egyik csoportom annyira ellenséges, hogy tényleg nehezen bírom ki velük az órákat. Nagyon fáradt vagyok. Nem lehet tudni, kell-e akkor mennem ahhoz az új csoporthoz vagy sem, de azt már most megmondom, hogy holnap semmilyen körülmények között nem fogok kimenni hozzájuk, akkor sem, ha kiderül holnap, hogy kéne. Sajnos tanítványom van abban az időpontban, akit már nem fogok lemondani az utolsó pillanatban. Livi nem ér rá holnap, pedig tökre szerettem volna, viszont nem látom, mikor fogunk tudni találkozni, amikor mindkettőnk szinte csak akkor ér rá, amikor a másik nem. Idegesít, hogy egy bizonyos személy hívogat telefonon. Minden nap elmondja, hogy ő most már küldi az emilcímet, amire küldjem a fordítást, aztán nem küldi. Ezt hétfő óta játsszuk, és most már nagyon dühös kezdek lenni. Hátam közepére se kívánom ezt a fordításos mizériát, borzasztó, utálom. Amúgy meg is fáztam, ha még nem lenne elég bajom. Ma nekiállt esni az eső, de ha szombatra el merészel olvadni a hó.... Hű, akkor mekkora hisztit fogok csapni. (Csak mert szombaton akarok és FOGOK szánkózni menni.) A Valentin-nap nagyon jó, csak még lövésem sincs, mit is szeretnék adni, valamint mit is szeretnék csinálni, és ettől még rosszabb a kedvem. Attól is rossz a kedvem, hogy úgy érzem, a suliban a gyerekek tényleg nem érzik, miért gázak bizonyos dolgok, amiket csinálnak, pl. miért gáz úgy beszélni a tanárával, mintha a seggéből rángatta volna elő, miért gáz szemetelni, miért gáz enni-inni az órán, miért gáz az osztálytársakat leidiótázni/lehülyézni... Annyira mély ez mélység, és ez még csak nem is valami legalja iskola. Rémisztő. Ja, és nem tartom korrektnek, hogy a tanítványom szótárfüzetébe én írogassam bele a felmerülő új szavakat, illetve én töltögessem ki a feladatokat, miután ő szóban megoldja. Ez utóbbi fronton ma sztrájkba kezdtem, amikor megérkezett az egyértelmű utalás rá, hogy töltötgethetnék, egyszerűen nem csináltam. Nem érzem, hogy feladatom lenne, sajnálom. A fáradtságom olyan méreteket ölt, hogy időnként kicsit kiesem a valóságból, és kívülről kezdem látni magam, mintha magam mögött sétálnék, tök idegennek hatok magam számára, majd megállapítom a nevemet, és akkor sokként ér, hogy na de ez én vagyok. Biztosan nagyon hülyén hangzik, nem csodálom, hülye érzés is. Abban bízom, hogy egy jó nagy alvás (valamikor, valahol, egy messzi-messzi galaxisban...) segít majd ezen a problémán. Nénjének nem írtam még meg a levelet, a tábort még nem fizettem be.

Na, röviden ennyi a bajom.