Anyuéknál nagy a sürgés-forgás,

mert elkészült a lépcsőház lambériázása, most pedig párhuzamosan építik ki a padlást és bontják le a szobámból a tíz éve beépített falat. Utóbbi igazából ma megtörtént, csak pl. a fűtőtestet még vissza kell forgatni, meg hát sok lett a takarítanivaló. Nosztalgikus érzéseim támadtak a fal nélküli szobától. Most majd átköltözik oda a hálószobájuk, és az ő szobájuk lesz a dolgozószoba. Nagyon jó lesz így a lakás, már most tetszik, az ő szobájukban szuperül sikerült a felújítás. Na meg a lépcsőházban is. A padlásra bekukkantva megláttam a bábszínházamat, aminek nagyon megörültem, mert teljesen jó állapotban van, csak a függönyét kell kimosni. Az unokák (mármint Bence, Matyi meg majd az enyéim) is tudják használni 2-3 év múlva. Erről persze eszembe jutott, hogy le kéne hozni a plüsseimet, és rendbe rakni őket, aztán elrakni megint, de ezúttal nem a padlásra, hanem mondjuk egy ládába, vagy majd a gardrób egyik felső szekrényébe. Vagy valahová, ahol kéznél vannak. Lenne kedvem mindet kézbe fogni, és rácsodálkozni azokra, amelyeket esetleg már elfelejtettem. Nagy hiba volt ötödikben, a tizenegyedik szülinapom alkalmából szervezett buli előtt mindet száműzni a padlásra, nem is értem magamat. Na jó, értem. Úgy éreztem, ciki, ha egy tizenegy éves kisgimnazista szobája tele van babákkal meg plüssökkel, és nagyon nem akartam, hogy emiatt csúfoljanak meg kiközösítsenek. Milyen vicces, hogy ezt a játékaimtól függetlenül sem sikerült elkerülni. Némelyik mackó negyven éves. És ott van a kodakos pandám, aki évekig volt a kedvenc játékom, meg a testvérei, a kodakos sárkány és tigris... A játékaimat akarooom!