LizaGazdija

Tegnap, Battára menet alaposan megnéztem a csepeli Szent Imre téren a pavilonsort, ahol régen Brigivel minden bombariadó esetén megettünk egy isteni finom melegszendvicset. Hát, ezt is tegnap láttam utoljára régi formájában, ugyanis ma reggelre leégett.

Az egyébként mennyire vicces, amikor nézem a BK eheti részeit (hétköznap sosincs rá idő), és felhagyok a projekttel két rész után, mert nem tudom követni a történetet, és többször vissza kell tekerni, mert nem értem a jelenetet? Azért a BK szellemi kihívásnak éppen nem nevezhető :D

van mögöttem. Tanítottam 25 órát, ami egy teljes állásnak és még három túlórának felel meg. Felkészültem a 25 órára, ez kb. 8 órát igényelt. Az óráim egy részéhez elég sokat kell utazni, ezen a héten összesen 11 órát. Amikor nem tanítottam, akkor beíratáson csináltam szintfelmérést 2x3 órában. Amikor ezt sem csináltam, akkor a könyvtárban lapozgattam 1908-as újságot összesen kb. 7 órában. (És nem értem a végére, ez a legjobb benne. Még mehetek vissza hétfőn reggel is, amikor pedig alhatnék, ráadásul a határidő vasárnap.) Amikor ezt sem csináltam, akkor megírtam egy cikket, ami egyetemi feladatom volt. A hét leglazsálósabb napja a péntek volt, amikor keltem fél 8-kor, elindultam itthonról fél 9-kor (régen 6 perc alatt menetkész állapotba kerültem ébredéstől számítva, mostanában ez legalább 60 perc, mert az első kb. 40 percem a magamhoz téréssel telik), 9-től tartottam egy órát, ami fél 12-kor ért véget, aztán loholtam haza, így volt itthon pontosan 40 percem. Ebből 15 alatt csinálta

A Budapesti Hírlapban 1908-ban a rengeteg reklám és hirdetés között felbukkan néhány elég vicces is: 1. "Örökbefogadás utján nemességet óhajtanék szerezni." 2. "Ferenc József keserüviz - legerősebb természetes hashajtó" Ez utóbbin az első pár felbukkanásakor nehéz volt nem felröhögni a könyvtár csendjében. Micsoda elismerés azért az uralkodónak, amikor pont egy hashajtót neveznek el róla! Volt humoruk ezeknek az uraknak-hölgyeknek, az biztos.

Hát, emiatt most szomorú vagyok. Volt Kodak gépünk, sőt anyuéknál a padláson van két reklámállatkám is tőlük: Tigrincs, a tigris és a névtelen sárkány. Szóval azért 133 év nem kevés. Jó lenne, ha nem lenne vége.

Kedden végre a végére értem. Hiába tetszett összességében, nagyon-nagyon hosszú volt. Nagyon érdekes a japán mondakincs, nagyon izgalmas betekintést nyerni az életszemléletükbe, a babonáikba, de legfőképp a halál utáni életről vallott felfogásukba. Ez a könyv tényleg hozzájárul ahhoz, hogy az ember legalább felületesen megismerje Japánt, ha elfogadjuk, hogy egy népet legjobban a meséin keresztül lehet megismerni. (Én elfogadom.) Volt viszont néhány problémám, ami miatt végül csak négy csillagot kapott a könyv a lehetséges ötből. 1. A 60 oldalas bevezető szerintem túlzás. Nagyon érdekes, hogy melyik monda keletkezésekor éppen milyen történelmi helyzetben éltek a japánok, nagyon jó tudni, hogy sokan közülük buddhisták, és hogy sokféle istenük van. Ezek mind nagyon hasznos infók, DE egy olvasásra én képtelen vagyok 60 oldalnyi adatot felfogni, és feleslegesnek is tartom ennek megkísérlését, mivel az információk döntő többsége magukból a mondákból is kiderül később. 2. A könyvet a

Ma olyat játszottunk, hogy a Duna-parton előrerohant, majd hirtelen eltűnt a szemünk elől, és hiába kiabáltunk neki, hiába fújta Tomi a kutyasípot, nem jött elő. Tomi ott maradt a HÉV-nél, hátha előkerül valahonnan a kutya, én meg bejártam a teljes aluljárót, valamint visszafelé a fél partot is, mire kb. 15 perc elteltével kegyeskedett visszamenni Tomihoz ez a rendkívül okos, ráadásul nagyon jó kutya. Büntetést természetesen nem kapott, csak annyit, hogy kicsit leüvöltöttem a fejét, amire eléggé döbbenten és ijedten nézett, de Tomi szerint nem fogta fel, mi a bajom. Kb. öt perccel az eset után, amikor még vastagon dőlt a füst mindkét fülemből, egyszer csak fogta magát, kitépte a kezemből a pórázt (amit az én indítványozásomra tettünk rá, miután arra is képtelen volt, hogy megálljon a járda szélén felszólításra), és odarohant régi pajtikhoz játszani. Megfogtam, aztán ezt még egyszer előadta. Ha az én kutyám lenne, ma nem lett volna semmilyen vacsora, és alhatna az előszobában a finom

Heath Ledger ma 4 éve halt meg. Jézusom! Másnak is ilyen gyorsan rohan az idő? Mert én mondjuk azt gondoltam, legfeljebb két éve :O

A mai nap azzal kezdődött, hogy telefonra keltem: Mama megint intenzívre került, válságos az állapota, leállt a keringése, apu meg anyu már indulnak is Debrecenbe. Ez a hír megalapozta a hangulatomat egész napra, végig az estére ígért telefont vártam, hogy mi a helyzet. Közben meg óratervet írtam tonnaszám, most éppen nyomtatgatom a kiegészítő anyagokat meg küldözgetem őket magamnak e-mailben. Aztán 5 körül hívott megint apu, hogy Mama sokkal jobban lett, pár nap múlva le is kerülhet az osztályra, és sokkal jobban van, mint amikor legutóbb volt intenzíven, még lélegeztetőgépen sincs. Nagy megnyugvás ez. Ennél már csak az lenne jobb, ha sikerülne őt végre olyan szintre hozni, hogy ne kerüljön vissza a kórházba. Havonta se, ritkábban se. Mondjuk félévente, kontrollra. Az jó lenne.

Az történt ugyanis, hogy múlt héten megbeszéltük Danival, aki az unokaöcsém, hogy meg kéne inni egy valamit valahol, ha már két megállóra lakunk egymástól, aztán ez a terv némileg átalakult, és a végén meghívott magukhoz vacsorára Tomit engem, sőt Marci is jöhetett. A barátnőjét én még nem is láttam egyszer se, pedig már együtt is élnek, ebből látszik, milyen jók vagyunk kapcsolattartásban. De azért jobb későn, mint soha, úgyhogy most már az első találkozáson is túl vagyunk, és egyébként nagyon jól sikerült, nagyon szimpatikus volt Timi. A közös főzéses terv is átalakult egyébként, így Timi sütött rakott tésztát, Tomi meg csinált tiramisut, úgyhogy valamivel azért mi is hozzájárultunk az estéhez. Fél 8-ra értünk oda, 1-kor jöttünk el, ez is mutatja, hogy jó volt a buli. Jó nagyot beszélgettünk, jól megnéztük a lakást, amiben élnek, és úgy egyáltalán, minden tök jó volt. A továbbiakról még nem sokat lehet tudni, de egy biztos: legközelebb ők jönnek hozzánk.

volt a héten. Elvergődtem tanítás után a város másik feléből a Nyugatiig, mert kellett nekem egy bizonyos ruhadarab a Skálából. Nem volt. Elfogyott. Rohantam tovább, mert nagyon be kellett volna mennem a Westendbe. Ez nem jött össze, ugyanis bombariadó volt. Ekkor gondoltam arra, hogy esetleg hagyni kéne az egészet a francba, és haza kéne menni. Fel is szálltam a metróra, ami nem járt a Köki meg a Nagyvárad tér között, mert a változatosság kedvéért ismét elfüstölt kicsit egy kocsi. Az eset miatt torlódás alakult ki az útvonalon, ezért a nemrég újított gyök kettes sebesség mellett 2 percet álltunk minden megállóban. Így aztán az általában 8-9 perces hazautat sikerült 20 perc alatt megtenni. És közben szakadt az eső.

A nem annyira jó csoportommal is interaktív táblás termet kaptam a nyelviskolában, és ennek annyira örültem, hogy alig bírtam fegyelmezni magam, nehogy örömujjongásban törjek ki. Most aztán nem lesz okuk panaszra! (De, azért találtak okot, és például megtudtam, hogy a házi feladat írása nem kötelesség, ezért minden elkészített házi feladatért jutalom jár, például egy ötös.) Voltam vizsgázni abból a szörnyűséges filozófia esszéből, és ötöst kaptam!!! Mikor meglátta a kezemben a könyvet a tanárom, azt mondta: "Akkor ez egy Gumbrecht, igaz?", mire mondtam, hogy: "Igen, egy nem túl jó Gumbrecht", mire ő: "Nem rossz az, kedves Luca, egyáltalán nem rossz." Aztán kicsit beszélgettünk valamiről (tulajdonképpen a könyv két aspektusáról), aztán ötöst kaptam. Teljesen őszintén beismertem, hogy én pont annyit értek ebből a könyvből, amennyi az esszében le van írva, és nem is próbáltam meg ennél okosabbnak látszani. Úgy tűnik, ezt méltányolta a tanár úr :) Már csak

A Csodaország folytatása, és szerintem van olyan jó, mint az első rész. Ebben a kötetben két nagyon jó ötlet van: a tükrön túl vajon nincs-e egy számunkra alapvetően láthatatlan, mégis ugyanilyen komplex világ, illetve ha egy álomban ketten is szerepelnek, vajon ki álmodja a másikat. Ez utóbbin annyira sokat nem tudok töprengeni egyébként, mert én kapásból azt mondom, ébredés után kiderül, de nyilván a filozófiában ez egyes, és leülhetek. De a lényeg, hogy maguk a kérdések nagyon tetszenek. Az egész történet egy sakktáblán játszódik tulajdonképpen, és mindjárt a könyv legelején szerepel is a sakktábla a kezdő pozícióval, valamint leírva az összes lépés a két fél részéről. Mivel én nem tudok készség szintjén sakkozni, nekem óriási kín lenne végigkövetni, melyik bábu hová lép, és akkor tényleg sakk-matt van-e 11 lépésből az ellennek, de Carroll az előszóban azt mondja, így van, én meg készséggel elhiszem neki. Ez az elgondolás is tetszik, kreatív ötlet. Ennél már csak a mezők közötti kö

Ez múlt szombaton történt, január 7-én, csak aztán kicsit gödörbe léptem lelkileg, és nem volt kedvem írni róla, még később meg elnyelt a tenger feladat. Most sem kéne ezzel foglalkoznom, de valamikor csak akarnék, akkor gyorsan most. Este hatra kellett felmászni a pecséttel meg a frissítőként szolgáló tutti fruttival, na meg a hatezer egyéb holminkkal a Nagy-Kopaszra Nagykovácsiból. Negyed 7-re értünk oda. Lepakoltunk a kilátó aljában, leterítettük a polifoamokat, és már éppen nekiláttam a grillcsirkének, amit aznap ebédre vett Tomi, csak ebédkor nem volt rá idő, amikor 18:34-kor beállított az első induló, a 7-es számú. Erre kicsit furán néztünk, mert a túra 18:00-kor indult, de kiderült, hogy a pasi futó, és felénk kezdte a kört. (Körben elhelyezkedő hegycsúcsokat kell meglátogatni, vagy nyolc darabot, 10 óra van rá, és olyan sorrendben haladsz, ahogy jólesik.) A második látogatónk fél 8-kor ért hozzánk, nála második pont voltunk, és utóbb kiderült a netről a beszámolójából, hogy f

Klasszikus mű, nincs ember, aki ne tudna valamit a történetről. (Na jó, van, a koreai diákom, a 11 éves Jin, de ő is bepótolja a hiányosságot rövidesen, erről magam gondoskodom.) A fehér nyúl, a Szív királynő, a Bolondos Kalapos… Ikonikus alakjai az irodalomnak. Persze ebben Disneynek is része van, aki 1951-ben ritka jó rajzfilmet készített a regényből és annak folytatásából, de azért az érdem nagyobb részben Carrollé. Az író életéről nem mondanék túl sokat, a wikipedia róla is jó cikket közöl. Csak annyit jegyeznék meg, hogy a szívem megszakad, amikor olvasom, hogy őt is sikerült megvádolni liliomtiprással. Szerencsétlen ember talál magának gyerektársaságot, amelyik élvezi a történeteit. Ezekre a gyerekekre áldozza a szabadidejét, olyan bűnös dolgokat művelnek, mint csónakázás a tavon, piknikezés, és csak az a vége, hogy rámondják, azért sündörög a lányok körül, mert be akarja cserkészni valamelyiket, és mit képzel. Ez már a kortársaktól se szép, de hogy az életrajzírók is megcsi

Elmentem ma a könyvtárba, gyanútlanul kikértem az előírt újság egyik évfolyamát a kettőből, amit át kell néznem híres írónk után kutatva. Ki is adták: öt darab böhöm nagy kötetben, de akkorában, hogy ilyet csak középkori kódexek esetében lát az ember. Természetesen napilap, természetesen minden lapszám megvan, természetesen szökőév is volt 1908-ban. Egy lapszám átlagosan 30 oldalas, és bár hétfőnként nem jelent meg, vasárnaponként dupla számmal jelentkezett. Lehet benne találni érdekeseket, nem arról van szó. Például kiderült, hogy nem kedvelték a nyugatosokat, mert nem magyar témákról írtak mindenáron, és külföldi szerzőket majmoltak Arany helyett. A szerkesztőség álláspontja szerint legalábbis. Reklámozták is agyba-főbe az igazi magyar szerzőket, hát, mit mondjak, egyikük sem került be a "nagyok" közé, sőt a többségnek teljes feledésbe merült mára a neve. Ennél is izgalmasabb, amikor szembe jön egy cikk, miszerint a mesék káros hatással vannak a gyerekek agyára, amúgy meg

Mark Twaint nagyon szeretem, mert nagyon szimpatikus a képei és a híres mondásai alapján. Van például az a nagyon humoros mondata, miszerint: “A nevelés a felnőttek szervezett védekezése az ifjúság ellen.” Úgy tűnik, hasonló volt a viszonya az iskolával, mint a regényhőseinek. A külseje alapján pedig egy jóságos nagypapa ugrik be, és valószínűleg nem is tévedek sokat a wikipediás szócikk alapján , már attól eltekintve, hogy szegény sosem lett nagypapa (csak posztumusz). Az író (eredeti nevén Samuel Clemens) élete nem volt könnyű, se vidám. Heten voltak testvérek, de csak négyen érték meg a felnőttkort. Egyikük egy gőzhajóbalesetben halt meg, ami azért különösen tragikus, mert azon a gőzhajón éppen Mark Twain szerzett neki munkát. Miután megnősült, négy gyereke született, de az egyetlen fia már csecsemőkorában meghalt, és két lányát is el kellett temetnie. Egyikük ráadásul az apja utolsó karácsonyán halt meg. Tragédia tragédia hátán, nem is csodálom, hogy ezt csak humorral lehetett

pont olyan volt, mint bármelyik másik nap. Még a sorsjegyen sem nyertem.

Az év első hetében négy könyvet olvastam el, ebből kettőről nem fogok írni, mert szakkönyvek (Gumbrecht: A jelenlét előállítása, Rába: A szép hűtlenek), a Csókás nyárról meg már megvolt a bejegyzés. Maradt a Marika. Az írónő kivándorolt magyar szülők gyermeke, Amerikában nőtt fel, és saját bevallása szerint egész gyerekkorában a szülei és nagyszülei második világháborús történeteit hallgatta, többnyire az asztal alatt üldögélve, mert akkor egy idő megfeledkeztek a jelenlétéről, és sokkal többet hallhatott, mint egyébként. Zsidó családból származik, édesanyja Schnürmacher Mária, aki 1923-ban született Budapesten, és ugyan megkeresztelték, a családjával ünnepelték a karácsonyt és a húsvétot, mégis úgy tartották őket számon a budai környezetben a szomszédaik, mint zsidókat. Gazdag család az övék, a kislánynak semmire nincs gondja. Kicsit a Shirley Temple alakította kis hercegnő jutott róla eszembe, mert hasonlóan hisztis és kényes, mint az a kislány. (Miközben Burnett regényében pont a

Megnéztem a szerkesztett változatot, és 147 oldalon összesen kb. hat javítást találtam.

Megérkezett a könyvem szerkesztett változata. De ma nem nyitom meg, mert akkor sosem lesz ebből az esszéből semmi. (Még majdnem négy oldal.) Most hogy fogok nyugodtan aludni?

Tunéziába készültünk négyen: anyu, apu, Tomi meg én. Tomi az indulás napján dolgozott, én meg egyrészt pakoltam, és valamiért csak apró tárgyakat lehetett, másrészt meg a Szent Imre térről valami busszal a város legmagasabb bűnözési rátájú részén haladtam át, hogy eljussak egy ruhaboltba, ahol vettem egy felsőt, majd később visszautaztam, és akkor nem emlékeztem, mi kell onnan, mire odaértem. Még gondoltam is, hogy ahhoz képest elég nagy pazarlás órákat utazni, hogy azt sem tudom, miért csinálom, viszont mindjárt indul a gépem. A második utazás közben felhívtam Tomit, és megkérdeztem, hogy akkor a váltótársa megy-e nyolcra. Erre megkérdezte, miért menne. Itt már rosszat sejtettem, de azért mondta, hogy hát mert 9-re kint kell lennünk a reptéren. Miért? Hát mert megyünk Tunéziába, tudod. Ja, azt ő elfelejtette. És ha még most telefonálna a váltótársnak? Á, azt már nem lehet, ilyen hirtelen nem fog odaugrani, de mindegy, most erre nem jön. Ezek után hazafelé azon töprengtem, apu kifiléz,

gyorsan hozzáteszem, hogy vannak boldog pillanataim is, csak nincsenek sokan, ezért nem nagyon jelennek meg a blogon. De például boldog pillanat, amikor a hosszú téli szünet után örömmel fogad a csoportom (mind a két fő), és az is boldog pillanat, amikor Tom Sawyer kalandjait olvasom, és felfedezem, milyen roppant mód ironikus a regény hangvétele, és az is boldog pillanat, amikor kapok ágyba reggelit meg hátmasszázst. (Amikor a hátam úgy fáj, mint most, az nem egy boldog pillanat, de erről majd egy másik panaszkodós bejegyzésben mesélek, ez a bejegyzés most a boldog pillanatoké.) Szóval még az is boldog pillanat, amikor kapok puncsszeletet, mert az a kedvenc sütim (igazából a puncskocka, csak olyat a kutya sem árul ma már), és aztán megeszem, és finom. Apró örömök az életben.

ennek a pár hétnek. Nem bírom ezt. Első blikkre jó ötletnek tűnt, amit az esszé megírására dolgoztam ki, csak második blikkre úgy tűnik, semmi nem segít azon, hogy nem értem, miről szól az a nyomorult könyv. Kész, a filozófiához tökhülye vagyok, mégis folyton a nyomomban van, és nem hagy élni. Lehet, hogy okosabb lenne megmondani a tanárnak, hogy elnézést kérek, ez nem fog összejönni, és hagyni az egészet a francba, mint összegányolni valami sületlenséget, leadni, és bízni benne, hogy legalább a könnyei nem fognak folyni a röhögéstől, amikor olvassa. Holnap meg vizsga, és még írjak cikket is, és még olvassam el a mittoménmilyen napilap két évét mikrofilmen (utálom a mikrofilmet, tuti romlott egy dioptriát tőle a szemem), és ezt az egészet nehezített pályán, mert közben halálra stresszelem magam a nyomorom miatt. Tényleg vége lehetne, nagyon unom. (Lehet, hogy tényleg rá kéne szokni a bulizásra meg a piálásra? Vagy azzal is csak az idő menne?)

Lapozgatom a Rába György-kötetet, és egyszer csak az egyik lapon hatalmas vörös tócsa pislog rám. Mondom, ez mi lehet, valaki eret vágott? De nem. Tüzetesebb vizsgálat után kiderült, hogy az bizony egy viaszfolt. Piros gyertyából. Érdekes, érdekes. (Azt viszont sosem fogom megérteni, miért nem lehet a könyvekre vigyázni, pláne, ha könyvtárból hozzuk ki őket.)

Reggel felkeltem fél 9-kor (boldog élet, amíg még megtehetem), mintegy másfél óra alatt kijegyzeteltem, az irodalomlistám melyik könyve hol érhető el pontosan, aztán bankkártyát aktiváltam (csak az vigasztal, hogy élő emberrel nem kell beszélni közben, tökre nem lett volna hangulatom hozzá, miután elolvastam a híreket). Amikor ezzel mind megvoltam, lélekszakadva loholtam a nyelviskolába a megtalált jegyzeteimmel a decemberi előadás ismétlésére. Oda is értem dél előtt valamivel, gondoltam, nagyon pontos vagyok, aztán mondták, hogy inkább csak fél 1-kor kezdünk. (De az is lehet, hogy én emlékeztem rosszul, csoda, hogy egyáltalán valamire emlékeztem.) Ha már olyan korán érkeztem, gondoltam, üssük el az időt hasznosan. Ennek megfelelően befejeztem a Tom Sawyer aktuális fejezetét (majd valaki elárulhatná, hogy kell ebbe a blogba beszúrni a molyos widgetet, és Mark Twain egy zseni volt, imádom), aztán kijegyzeteltem a netről azt is, mikor vannak nyitva az olvasmánylistás lelőhelyeim. Nagy ör

Beindult a pörgés, nem kispálya ez a hét. Meg a következő 2-3. Délelőtt voltam koreai gyereknél angolozni, aztán voltam Blankával meg Tomival kirándulni. Ez utóbbi program lehetett volna tökéletesen szuper is, csak néhány akadály gördült elém: a kutya konkrétan teljes terjedelmében összehányta a hátsó ülést odafelé, így fél fenékkel és felhúzott lábakkal kuporogtam jó húsz percet, ami már adott egy alaphangulatot. Közvetlenül a kiszállás után Tomi meglepett egy tök igazságtalan beszólással, ami tovább rontott a helyzeten. A pontot az i-re az tette fel, amikor Marcika gondolt egyet Nagykovácsiban, átrohant az út túloldalára, majd a "Maradj!" felszólításra fütyülve visszarohant, éppen akkor, amikor mindkét irányból odaért egy-egy kocsi. Nem tudom, min múlt, hogy nem vasalták ki, de hogy nem rajta, az éppen elég. Innentől kezdve beindult a vita, hogy akkor ez a kutya most okos vagy idióta és még engedetlen is, és akkor ezzel tetőzött a hangulat. Mindettől függetlenül volt több

Ennek a kritikai kiadásos balhénak tényleg sosem lesz vége. Ma kaptam e-mailt, hogy BUÉK belém, már indulhatok is könyvtárba. Mindjárt háromba is egyetlen napilap két évéért, és van erre 11 napom, köszi. Van még persze állásom is (szerencsére), meg van három tanegységem is, amik közül kettőre cikket kéne írni kb. 8 napon belül, a harmadikra meg állati sokat kéne olvasni meg magolni. Sírni tudnék, csak nem örömömben.

Így két hét elteltével akkor elmesélem már ezt is. December 19., hétfő Ekkor volt az utolsó négy órám az évben. Az elsőn több volt a nyafogás meg a hiszti, mint amit még könnyen viselek, a többi viszont jó volt. Az év utolsó pilatesén is ekkor vettem részt, kaptam is egy nagyon vicces, lebegőülős mézeskalácsot, amit Enikő a saját kezével készített, majd lefényképezem és csatolom. December 20., kedd Átjött karácsonyozni a két Andi. Ettünk-ittunk, beszélgettünk egész délután. Mindhármunk családjában történtek mostanában kevésbé vidám dolgok, kettőnknek a nagymamájával, Andinak meg az apukájával. Ennek megfelelően nem volt kifejezetten vidám a beszélgetés sem, de azért elvoltunk. Ajándékozáskor mindenféléket kaptunk mindhárman: könyvet (én Jane Austentől az Értelem és érzelem címűt meg Burnett A titkos kertjét angolul, ebből utóbbit azonnal ki is tettem a közeljövőben olvasandók közé, Jane Austen meg majd utána jön), csokit, fürdővízbe való ezt-azt (mert rólam tudható, hogy imádo

Ezt a könyvet a molyon próbáltam megnyerni nyáron, de nem sikerült. Aztán a kívánságlistámon maradt, gondoltam, hátha egyszer még lesz ilyen nyereményjáték, ahol arról sorsolnak. Nem lett. Lett viszont molykarácsony, aminek keretében egymás kívánságlistájáról válogattunk, és nekem a molyangyalkám éppen ezt a könyvet küldte el egy SK könyvjelző kíséretében. Ez utóbbi ötletes és praktikus is, úgyhogy azt is megmutatom. Egyébiránt ez lett az első 2012-es könyvem. Adott Liam Lynch, az észak-angliai kisfiú, akinek az apja soha semmire rá nem érő, híres író, az anyja meg soha semmivel nem törődő, híres művész. “Kisfiam, rajtad véres sebek vannak? Meg ne moccanj, azonnal lefényképezem… aztán kiállítom őket a galériában!” Ilyen anyja van neki, nem irigylem érte. Miután senki nem méltatja figyelemre, egyik szülő sem lát tovább önmagánál, kénytelen magát önállóan szórakoztatni: Maxszel csavarog a környéken. Furcsa hely ez a Northumberland, van itt titkos barlang, várrom, bozótos, ameddig a

Ez volt az év utolsó könyve, az ötvenhetedik. Tizenkettedikes korunkban vitt el minket a színházba a magyartanárunk, H.Zs., hogy megnézzük a darabot, mert ez is érettségi tétel volt. Nagyon tetszett, végigröhögtük az egészet, aztán soha többet nem sikerült rá jegyet szereznem. Vagy két évig aktívan próbálkoztam, minden hónap tizedikén a színház kasszájához járultam nyitásra, amikortól árulják az adott hónapra a jegyeket, és mindig azt az információt kaptam, hogy már mind elkelt, pedig sosem voltam másodiknál hátrébb a sorban, és az előttem lévő soha nem a Koccanás felől érdeklődött. Szerettem volna, ha anyuék és Ibolya néni is látják, milyen végtelenül vicces darab ez. Aztán Ibolya néni meghalt, én meg teljesen lemondtam arról, hogy valaha is összejöjjön még egy jegy a Koccanásra. Aztán talán 2010-ben, talán 2011-ben végre sikerült lecsapni két jegyre, amit azonnal anyuéknak adtam. Elmentek, megnézték, aztán azt mondták, sokkoló, nyomasztó, nem hiszik el, hogy ez nekem vicces, majd

Pöttyös könyv. Nekem a pöttyös könyvek anyu gyerekkorát jelentik, amit nagyon szeretek, ezért a pöttyösöket is nagyon szeretem. Anyu adogatta őket apránként: minden tavaszi polclerámolós nagytakarításkor, amikor az irgalmatlan mennyiségű könyvét egyesével kiporoltuk, odaadott egy-két kötetet, mondván, már elég nagy vagyok hozzá, most érdemes elolvasnom. Így került át az én szobámba az Egyszer csak csöngetnek, a Bezzeg az én időmben!, Az utolsó padban, a Mogyoró első két része. Később, 18 évesen megvettem a Feladó: Fekete Szivárvány című pöttyöst is, és nem csalódtam, úgyhogy levontam a következtetést: a pöttyösök igényes gyerekkönyvek. Amikor annyi idős voltam, mint Mogyoró, elolvastam a Mogyoró és a Mogyoró kinövi a kabátját című regényeket, és imádtam őket. Ugyan csak két sztori maradt meg a két regényből összesen, de tudom, hogy mindegyik humoros, ugyanakkor elgondolkodtató volt. Nemrég tudtam csak meg, hogy bizony összesen négy Mogyoró-regény született annak idején, az első kettő

És az milyen, hogy se karácsonykor, se szilveszterkor, se a két ünnep között nem esett egy fél hópehely sem? Hogyan lehet ez? Olyan országba szeretnék költözni, ahol télen esik a hó. Mégsem a trópusokon vagyunk, ejnye már!

Hát akkor Boldog Új Évet mindenkinek! Nekem az újévem nem túl boldog, mert 1. iszonyúan fáj a karácsonykor letört fogam, 2. beteg vagyok. Azért az új évem még lehet jó, meg egyébként is, a szilveszter jól sikerült. Most összevissza következnek egy ideig mindenféle bejegyzések, mert még nem volt szó a karácsony előtti hétről, se Tomi névnapjáról, most mégis a szilveszter jön… Majd utolérem magam. Igazából rajtam kívül mindenkinek tökmindegy, mit firkálok ide, de ha nekem nem, akkor annyi. Tomi idén ismét a munkahelyén töltötte a szilvesztert, amiből volt is pár balhénk, mert megint önként vállalta, és én azt utálom. Persze mindig bebizonyítja objektíven, hogy ez nekünk megéri, csak nekem szubjektíven rossz tőle külön köszönteni az új évet (ami csak új nap, ugye). Az vigasztalt, hogy Blanka viszont elfogadta idén a meghívást, és eljött velem anyuékhoz. Eredetileg úgy volt, hogy Katáék is jönnek, hozzák Dömpi kutyát is, ezért Éva nénit megkértük, vigyázzon Marcira, nehogy balhézzon a

Év végén fel szokott merülni a kérdés, miben változott az ember élete az év során. Bennem is év végén merült fel, csak nem volt rá időm, hogy írjak róla, úgyhogy ez mára maradt. De úgyis eldöntöttem, hogy az “új év” relatív, tulajdonképpen csak egy új napra virradtunk, az meg minden nap megtörténik. Azért nézzük, mit hozott  nekem az elmúlt 365 nap! Negatív: - Meghalt Liza, aki 15 és fél évig volt a kutyám. – Ez csak egy, de nagyon nagy. Pozitív: - Megkaptam és meg is csináltam a második fordítási munkámat. – Megjelenés még nincs, idén állítólag lesz, sőt állítólag új könyv is lesz (kopp-kopp). - Kaptam nappalis SZKI-s csoportot a nyelviskolámtól, rögtön kettőt, és ebből az egyik szuper. – A másikat talán hagyjuk is. - Megvolt életem első előadása konferencián. – Jól sikerült. Igaz, a hallgatóság 20 főből állt, ebből 10 az én barátom és rokonom volt, de valahol el kell kezdeni. - Bár nem mindig lehettem biztos benne, továbbra is két nagymamám maradt. – Reméljük, ez még sokáig í