LizaGazdija

Annyira nincs kedvem ehhez, hogy szavakba sem tudom önteni. Nem mintha csalódtam volna valakiben, vagy valami rossz történt volna velem, egyszerűen csak végtelenül fáraszt az egész. Semmi kedvem vadidegenekkel jópofizni, mesélni magamról, végigolvasni, ők mit mesélnek magukról, randit szervezni, a randira elmenni. Nem, nem. Az lesz, hogy az egyik oldalon lemondom az előfizetésemet, és nem lépek be, a másikról törlöm magam, a harmadikra meg csak úgy nem megyek fel többet (ott nem kell fizetni, cserébe az a leggagyibb a három közül). Azt szeretném, ha a végzet valahogy máshogy találna utat hozzám. Én nyitva tartom a szemem, megígérem, kivéve, ha valaki valami mást kér. De nem fogok kutatni, mert fárasztó és unalmas, és akkor még ott van az is, hogy nem játszunk a másik bizalmával. A héten az az érdekes történt, hogy majdnem két hónap után ismét felhívott Levi. Nem árulta el, mit szeretne, csak nagyon kedvesen érdeklődött, mi újság, meg mondta, hogy találkozhatnánk, megihatnánk valamit.

Andi nénitől kaptam kölcsön, mert érdekelte, mi a véleményem róla. Well... Ez nekem túlságosan chic lit. Nem kötött le, Hollywoodban ki kivel hogyan szokott összejönni, ráadásul untattak a leíró részek, volt egy csomó felesleges szereplő meg jelenet, és azt a szálat, ami érdekelt volna, általában hanyagolta az írónő, csak az utolsó ötven oldalon lett fontos. Szóval nem tetszett. Valamiért mégis három és fél csillagot ítéltem meg neki a Molyon, úgyhogy ezt ide is átvezetem. Egyre erősödik a gyanúm, hogy minden csillagozás előtt kellene hagynom magamnak egy hetet, mert nem ritka, hogy utólag visszanézve megdöbbenek az olvasás befejezése után öt perccel megítélt csillagok számán.

Csak a szokásos elmebaj Rejtő-módra. Humoros, fordulatos, irtó jó szövegek vannak benne. Nem mindig tudtam követni, hogy akkor most ki kicsoda, mit csinál, miért csinálja, és egyáltalán, de azt hiszem, Rejtőnél nem is ez a lényeg, hanem a felhőtlen jókedv meg a metrón kuncogás. Szeretem. Szeretnék belőle egy rajzfilmet, olyat, mint a Macskafogó, azokkal a szinkronhangokkal. Szerintem megtelne a mozi.

Az Ars Fatalist hozta 2012-ben a Molyangyalka, és annyira tetszett a könyv, hogy azonnal kellett ez is, amikor megtudtam, hogy megjelent. 2013 karácsonyára kaptam meg Blankától, ha nem a névnapomra, erre már nem emlékszem, túl közel van egymáshoz a kettő. Nagyon érdekes, fordulatos, elgondolkodtató regény, ugyanakkor nagyon nyomasztó is. A szereplők egytől egyig izgalmasak, alig vártam, hogy kibontakozzon a történetük, mégis két hetembe telt elolvasni a könyvet. Annyira depresszív, hogy egy-két nap olvasás után muszáj volt egy-két nap szünetet tartanom, hogy ne húzzon le teljesen. Azért az üzenete pozitív: élvezzük az életet, ameddig tart, valamint csak egy biztos, az, hogy az élet mindig megy tovább. Egy dolog zavart, mégpedig a hibák. Nagyon sok maradt benne a könyvben. De annyi baj legyen, a történet zseniális, és az a fontosabb. Négy csillagot kapott, mert nem tudtam elvonatkoztatni a bennem keltett érzésektől.

T. vetette fel pár hete, hogy elmehetnénk a társulat egyik előadására, mert még sosem látta őket élőben, pedig szeretné. Így aztán vettünk jegyet, és tegnap este kibuszoztunk Kőbányára, a művházba. Én sem láttam még élőben egyetlen műsorukat sem, de régen nagyon sokszor láttam őket a tévében, és nagy kedvencem volt a Besenyő-család meg Winnetou. Ezek most is szerepeltek, és meg kellett állapítanom, hogy Pethő Zsolt nem is olyan rossz Margit, mint ahogy emlékeztem. Még az is lehet, hogy eleve a Galla iránti szolidaritásom miatt éreztem régen, hogy csak ő játszotta jól ezt a szerepet. Van egy új karakter is, akit még sosem láttam, Edebede bácsi, aki mesél. Pókegérke és a 7 másik törpe címmel. Ha nem lett volna benne annyi fosós-hányós poén, lényegesen jobban tetszett volna, de így sem volt rossz. Még egy nagyon jó jelenet volt, VIII. Henrik és valamelyik lefejeztetett feleségének dala, azon nagyon sokat nevettem. Meglepett a tény, hogy itt is van közönségszívatás. De még milyen