LizaGazdija

Azért tökéletesen illett hozzá az a záróakkord, hogy elmentem salsára - tánccipő nélkül. Hatalmas élmény ám csizmában táncolni, bizony mondom néktek. Ne próbáljátok ki, ha nem muszáj! De a tánc boldogsághormont termel, ráadásul egyre több figurát tudunk, egyre ügyesebbek vagyunk, egyre szebben mutat, amit csinálunk. Az persze vicces, amikor egy srác tőből tépi ki a kezemet vezetés címén, egy másik nem tudja a lépéseket, de nekem sem hagyja, hogy jól lépjem, mert ő vezet (félig-meddig persze igaza van, de én nem bírom, hogy tudom, mit kéne csinálni, csinálnám is, és lefog, és nem engedi), a harmadik meg, szintén vezetés címén, jobbra-balra hajigál, hogy alig állok meg a lábamon. Egész órán fülig ért a szám. És Esztivel egyszerre találtunk nekem egy nagyon jót, és aztán ő megsúgta, hogyan tudom könnyen-gyorsan megcsinálni, nem elbénázni. Úgyhogy kb. életemben először magamnak is fogok ajándékot gyártani a két kezemmel, igaz, már csak januárban. Ilyenem lesz: Cirkuszos lámpa :)

Egyszer, csak egyszer sikerülne egy hímzést a rendelkezésre álló kongré közepére rendezni! Mert ha valamelyik oldalon nagyon kevéske szegély marad, egy másik oldalon meg háromszor annyi, mint kéne, akkor bizony nagyon-nagyon nehéz keretet találni a képre. Sok sikert nekem! Jól látjátok, nincs jó napom.

Attól, ha valakivel megbeszélünk valamit, teszem azt, egy programot, és akkor kiderül, hogy hát, az neki mégsem jó. Ez olyan dühöt és keserűséget okoz bennem, hogy nem tudom szavakba önteni. Biztos azért, mert ha én valakivel lefixálok valamit, akkor a továbbiakban annak megfelelően szervezem az életemet, és ha valami más programlehetőség jön be arra az időpontra, akkor utóbbit fogom máskorra tenni, avagy lemondani, nyilván. És nem értem, fordítva ez miért nem működik, miért nem lehet, hogy más a velem szervezett programját ne borítsa fel, ha jön valami másik lehetőség. Annyira elég, annyira...

Tegnap szinte könnyekig meghatódtam, amikor láttam, hogy az egyik kisfiának könyvet vett karácsonyra. Könyvet!!! Annyira örültem neki :) Ma meg a levelezőlistán, amit a másik teremnek tart fenn, de valahogy én is rákeveredtem, szóvá tette, hogy 10 év után azért annál komolyabb búcsúztatásra számított, hogy elmegy 3-4-5 ember az órára, meg még három ír a listára, hogy hát szívfacsarás meg könnyek. Szerintem tök igaza van, nekem is rosszul esne, ha több évig tanítanék egy csoportot, és az utolsó órára mondjuk egy 5 fős csoportból bejönne egy ember, és még egy írna, hogy ő amúgy nagyon sirat. És akkor megérkezett az első válasz a jogos panaszára: "Jaj, K., te mindig elégedetlen vagy :)" Azt a mindenit! Azért van itt ész meg empátia :O