LizaGazdija

3/4 11-kor indultunk Kelenföldről, 11 után valamivel már a tárnoki állomáson voltunk. Úgy döntöttünk, megvárjuk a buszt, azzal megyünk be az Ófaluba, mert a térkép szerint 3 km-re van az állomástól, nekünk meg véges volt az időnk, 3/4 3-ra már vissza kellett érni a vonathoz. A busz úgy haladt, hogy elment Tata egykori utcája mellett, amitől vérszemet kaptam, és úgy gondoltam, ne csak elmenjünk mellette, hanem nézzük is meg a házat. Blankának mondjuk ezt nem mondtam, mert arra számítottam, nem lesz rá idő, de azért megfigyeltem, gyalog hogyan lehet majd visszajutni oda a búcsúból, ha esetleg mégis úgy alakulna a dolog. Maga a búcsú elsőre elég nagy csalódás volt, mert hát másra emlékeztem. Nekem a búcsú hatalmas esemény volt az életemben, minden évben vártam, és úgy emlékeztem, hatalmas területen vannak a standok, és mindenfelé csodálatos ajándéktárgyakat látni. Ehhez képest elég kicsi volt az egész, és ami 11 évesen csodálatos ajándéktárgy volt, az ma már főként bóvli. Kicsit lehűtött ...

Tata minden évben elvitt, és mindig csak ketten mentünk, mindig vonattal, aztán sétáltunk az állomásról a falu központjában. Nem tudom, a "mindig" hány évet takar valójában, lehet, hogy csak mondjuk hármat-négyet, de nem is ez a fontos. Minden évben felültem a mini hullámvasútra, amit nem tudtam már annyira értékelni a Vidámpark naaagy verziója után :) Egyszer Tata is felült velem a kalózhajóra, mert egyedül nem mehettem, kicsi voltam még. Szegény félt rajta! És ez nekem csak hosszú évek múlva esett le, mikor felidéződött valamiért az arca kalózhajózás közben. Na és a körhinta... De nem ám a gagyi lovacskás-malackás, hanem az igazi, a nagy! Azon is mindig együtt mentünk, mindketten nagyon szerettük, azóta is hiányzik. És minden évben kellett (!) választani szuvenírt. Kellett. Amikor egyszer nem akartam, hanem azt mondtam, hogy inkább kérek egy perecet, akkor kikaptam: megvette a perecet, majd azt mondta, addig nem megyünk haza, amíg nem választok egy szuvenírt. Hát, ekkor egy...