LizaGazdija

" A nap nyugodni tér, leszáll a csendes éj,  már búcsút mondunk.  A tölgy a bérc alatt  oly búsan bólogat,  mert el kell válnunk.  Míg jő a pirkadat,  és újra kél a nap,  én ébren várlak.  Ha zeng majd száz madár,  s a selymes pille száll,  hát újra látlak!" Igazából csak az első versszakot éneklem neki altatáskor, mert a másodikat nem bírom megjegyezni. Nem mintha olyan bonyolult lenne. Még novemberben vettem fel a repertoárba, ekkor történt, hogy végighallgatta, majd azt mondta: - Nem értem. Búsan... búsan... Ezt nem értem. Nagyon tetszett, hogy észrevette a számára ismeretlen szót, és meg is kérdezte, hogy az mi. Megbeszéltük, hogy a bús szomorú, utána pár este még ezt elmondta. A Bóbita születése óta kötelező minden altatásnál*, ma is énekeltem. "Bóbita, Bóbita álmos, elpihen őszi levélen, két csiga őrzi az álmát, szunnyad az ág sűrűjében." Azt kérdezi a gyerek a versszak végén: - Mi az a szilevél? :) Erről azonnal eszembe jutott a m...

Ma került sor rá az egyik erzsébeti templomban. Fellépett az alsós, a felsős kórus, a női kar, valamint a régi diákok kórusa, ebben énekeltem én. Ja, és volt összkórus, amikor ez a sok csoport mind egyszerre énekelt. Eljöttek régi tanárok, például a szerintem már 80-on fölüli Pista bácsi, aki a nem tagozatosok énektanára volt, a matekos tanító nénim, aki nem ismert meg, mert 16 éve látott utoljára, valamint a régi igazgatónk, aki viszont nemcsak megismert, és tudta, hogy anyu lánya vagyok, hanem még a nevemet is kapásból megmondta. Én nagyon ideges voltam az éneklés előtt, mert az összkórus első dalát kapásból nem is hallottam még soha, és most rögtön énekelni kellett volna. Mondjuk, nem volt túl bonyolult a dallama, szóval az ismétlés már egész jól ment, addig meg blöfföltem. Nyilván senkit nem érdekelt, hogy 200 ember közül 3-4-5 nem tudja, mit kell énekelni, de én utálok úgy kiállni szerepelni, hogy nem vagyok magabiztos, nem tudom rendesen azt, amit elő kellene adni. Gaude...

és a mai düh után elérkeztünk arra a pontra, ahol nem is igazán tudok mit mondani, ezért jobb híján röhögök kínomban. Az nagyon gonosz lenne, ha megmondanám, pontosan mi váltotta ezt ki, ezért annyit osztok csak meg veletek, hogy egy üzenet, ami attól az embertől jött, aki a tegnapi mélységes mélységet is okozta. Mondjuk azt nem hinném, hogy akár a depit, akár a röhögést szándékosan akarta volna nekem. De ugye vannak helyzetek, amikor nem csak a szándék számít. Az énekkar idején még egyszerre jelentkezett a depi meg a düh, csak a düh nagyobb mértékben, viszont az kellemes meglepetés volt, hogy a két héttel ezelőtti első alkalom után ma már sokkal jobban ment a móka, már nem éreztem úgy, mint az úszni alig tudó gyerek, akit bevágtak a mélyvízbe, pedig gyorsan megtanultunk még egy új dalt is a biztonság kedvéért. Így már hat számot adunk majd elő, nagyon izgalmas lesz. Még van egy utolsó alkalmunk meg egy főpróbánk, és most már szinte biztos vagyok benne, hogy ha itthon is éneklem a sz...

Ének-zene tagozatos általános iskolába jártam negyedikes koromig, tagozatos voltam. Ez heti sok énekkel és két énekkarral járt, valamint utóbbinak köszönhetően rengeteg fellépéssel (karácsonyi koncert, az iskola évenként megrendezett, egész estés műsora, versenyek, stb.). Szerettem, csak egy szívfájdalmam volt: altos voltam. A szoprános lányok mindig olyan gőgösen mondták, hogy ők szopránosok, hogy én ebből hamar az egyetlen logikus következtetésre jutottam: a szoprán menő, a mezzo kicsit béna, az alt meg nagyon béna. (Kb. 8 éves voltam, ne nevessetek ki!) Ezért aztán Judit néni színe elé járultam, és megkérdeztem, nem lehetnék-e inkább szoprános. Mondta, hogy nem, mert altos hangom van. Akkor mezzós? Máig emlékszem az arcára, arra a döbbenetre, ami kiült rá, nyilván el nem tudta képzelni, mi ez a hülyeség. Végül is azt mondta, rendben, lehetek mezzós. Alt-mezzós. Ez bennem sokáig tüske maradt, egészen addig, amíg egyszer anyunak meg nem fogalmaztam ezt az érzést valahogy nem túl világ...