Kicsit nehéz
Hullámvasút van bennem. Sokszor eszembe jut, hogy ez milyen rossz, hogy elmúltam már 28 éves is, és még mindig ott tartok, hogy sehol, kilátásban sincs, hogy majd valamikor lesz saját családom, pedig már mióta szeretnék, közben a volt osztály- és csoporttársak férjhez mennek / megnősülnek, első, második, sokadik gyereküket várják és / vagy nevelik. Amikor ez így elhatalmasodik rajtam, két dologgal próbálom megnyugtatni magam, hogy ne süllyedjek nagyon mélyre. - Az lenne logikus, hogy akkor találjam meg azt, akivel mindketten el tudjuk képzelni a közös saját családot, amikor befejeztem a vándorló életmódot (meg mondjuk ő is), és úgy élek valahol, hogy leengedek, mármint olyan értelemben, hogy közben semmilyen szinten nincs a gondolataimban, hogyan kezdem majd el a következő helyen az életemet, mert nincs következő hely, mert jó helyen vagyok, pont. Ez reményeim szerint Bécsben lesz. Tehát a logika (na jó, a megérzés is) azt vetíti előre, hogy Bécsben lesz jó nekem. Nem biztos, hogy