Búgócsiga újra pörög
Reggel felkeltem fél 9-kor (boldog élet, amíg még megtehetem), mintegy másfél óra alatt kijegyzeteltem, az irodalomlistám melyik könyve hol érhető el pontosan, aztán bankkártyát aktiváltam (csak az vigasztal, hogy élő emberrel nem kell beszélni közben, tökre nem lett volna hangulatom hozzá, miután elolvastam a híreket). Amikor ezzel mind megvoltam, lélekszakadva loholtam a nyelviskolába a megtalált jegyzeteimmel a decemberi előadás ismétlésére. Oda is értem dél előtt valamivel, gondoltam, nagyon pontos vagyok, aztán mondták, hogy inkább csak fél 1-kor kezdünk. (De az is lehet, hogy én emlékeztem rosszul, csoda, hogy egyáltalán valamire emlékeztem.) Ha már olyan korán érkeztem, gondoltam, üssük el az időt hasznosan. Ennek megfelelően befejeztem a Tom Sawyer aktuális fejezetét (majd valaki elárulhatná, hogy kell ebbe a blogba beszúrni a molyos widgetet, és Mark Twain egy zseni volt, imádom), aztán kijegyzeteltem a netről azt is, mikor vannak nyitva az olvasmánylistás lelőhelyeim. Nagy örömmel tapasztaltam, hogy a tanárom számára feltételezhetően legfontosabb elem például pénteken 1 órától hétfőn 10 óráig van bezárva elérhetetlenül a PPK könyvtárának raktárába. Ez azért is jó, mert ez a kevés teljes könyv egyike, és én úgy döntöttem, kedden reggel elmegyek vizsgázni.
Aztán már kezdődött is az előadás. Vagy továbbképzés, a lényeg ugyanaz. A közönség most lelkesebb volt, mint decemberben, és a végén azt a visszajelzést kaptuk, hogy hasznos infókat osztottunk meg a közönséggel, sőt azt a feladatot, amit bemutattam, és amit én csináltam, és amit az Oxford University Press olyan jónak talált, hogy kitett az oldalára, többen megdicsérték.
Még tegnap keresett meg a főnököm, hogy ha nem nagy gáz, kéne vizsgát felügyelni negyed 5 és fél 6 között. Elsőre kicsit elsápadtam, hogy mikor fogok én tanulni, aztán úgy döntöttem, nem ezen az alig több, mint 1 órán fog múlni a sikerem. Úgyhogy írtam, hogy ráérek.
Így aztán az előadás vége meg a vizsga kezdete között pont másfél órám volt könyvtárba rohangászni. De sikeresen abszolváltam a körömet, és közben még egy kolléganőmmel is tudtam hosszabban beszélgetni. Az olvasmánylista 14 elemet tartalmaz, ebből 3 francia nyelvű, így ezekkel nem foglalkozom. A maradék 11 elemből 3 semmilyen módon nem elérhető Budapesten, vidéken meg nem fogom keresni, mivel 1. nincs időm vidéki könyvtárakba rohangászni egy-egy kötet miatt, 2. nem szándékozom súlyos összegeket vidékre utazgatásra és vidéki könyvtárakba beiratkozásra áldozni. (Sosem felejtem el egyik szeretett tanárom [irónia nélkül, tényleg szeretem], F. Tibor útmutatását, miszerint ha Budapesten nem lelhető fel egy könyv, ne csüggedjünk, hiszen Debrecen nincs messze, és Bécs is csak egy köpés.) A maradék 8 elemből 1 ugyan fellelhető, de februárig kikölcsönözték, nekem meg akkor már tökmindegy lesz. Így aztán hét elem bizonyult beszerezhetőnek. Csak remélni merem, hogy erre a félévre és erre a tárgyra is vonatkozik ennek a tanáromnak javaslata, miszerint: "Ne vegye túl komolyan! Olvasgassunk, aztán majd beszélgetünk." Ez esetben hét elem elolvasása is bőven elég lesz.
Az egy szem könyvtár, aminek a raktárából kellettek könyvek, és nyitva volt még pénteken fél 3-kor, három kötettel tudott ellátni, ebből egyet elejétől el kell olvasni, 450 oldal. Cserébe egy másiknak csak egy fejezete kell, hat oldal. De az legalább németül van. Szóval a könyvtárból visszatalpaltam a nyelviskolába, jelentkeztem szolgálatra negyed négykor (nem tudom, hogy voltam ilyen gyors, időhurok), amikor is tájékoztattak, hogy majd 4-kor jöjjek legközelebb. A negyed négyet nem magamtól találtam ki amúgy, de nem bántam nagyon, hogy megint jóval korábban értem be, mert így megint hasznosan tölthettem az időt. Befejeztem a Tom Sawyer aktuális fejezetét, majd elolvastam a hat oldal német szöveget, és tök jó volt. A jelentéses-jelenlétes izé után nagyon tudom értékelni, hogy a fordításról normális nyelvezettel írnak emberek, olyannal, amit én is megértek. Mivel a fáradtsági szintem egyre nő, gondoltam, tanácsos némi jegyzetet készítenem, és nem volt ez rossz ötlet, mert már most nem tudok annál többet mondani a szövegről, mint hogy nagyon tetszett, és a versfordítás nehézségeiről szólt.
A vizsga felügyelése érdekesen alakult. Én négykor leballagtam a megjelölt teremhez, ott nem találtam senkit, csak néhány diákot, akik mind hellóval köszöntek, mert nem látszik a fejemen, hogy nem vizsgázni jöttem. De a főnököm még nem volt ott. Gondoltam, nem megyek be a terembe, mert se névsorom, se semmim, nem tudnék mást csinálni, mint álldogálni hülyén, ezért a folyosón helyezkedtem várakozó álláspontra. Amikor negyed 5-kor még nem volt lent senki, pedig én több forrásból is azt az infót kaptam, hogy negyed 5-kor kezdődik a vizsga, felrohantam az irodára, hogy megkérdezzem, félreértettem-e valamit, rossz terem előtt ácsorgok, vagy ilyesmi. Körülbelül két percbe telt oda felmenni, megállapítani, hogy ott már nincs senki, majd visszarohanni, és addigra ott volt a főnököm egy másik kolleginával, és bőszen ellenőrizték a vizsgázók személyazonosságát. A kollegina meg is jegyezte némileg rosszallóan, hogy majdnem elkezdték nélkülem. Kérdeztem döbbenten, mikor jöttek le, mert én negyed órát vártam kint, de addig ők ide biztos nem jöttek be. Mondta, pár perce. Ezzel olyan öt-tíz percre való töprengeni valót adott, ennyi időbe telt, míg rájöttem, hogy hoppá, az épületnek két oldalán is vagy lépcsőháza, és míg én az elülsőt használom, a többség a hátsót. Később ki is derült, hogy tényleg így tudtuk elkerülni egymást. A vizsga egyébként rendben lezajlott, csak némi morgás adódott abból, hogy az angolos feladatlapon magyar országismereti kérdések is szerepeltek, pl. hol élt Kölcsey.
Fél 6-ra már itthon voltam. Két órámba került, hogy összeszedjem magam, ebből kb. egy órát arra szántam, hogy próbáltam a még ki nem kölcsönzött négy szöveget meglelni a neten. Viszonylag jó eredménnyel zártam: ketten meglettek. Fél 8-kor aztán nekifeküdtem az olvasásnak. Éjfélig egy kutyasétáltatás kivételével folyamatosan haladtam, és végül elolvastam három szöveget meg a teljes könyvből 120 oldalt. Most elégedett vagyok magammal. Holnap majd jó lenne elolvasni a maradék 330 oldalt, valamint eljutni a könyvtárba, és ott helyben elolvasni Kosztolányi Nyelv és lélek című kötetének egyik fejezetét. Az a jó ezekben az írásokban, hogy tök követhetőek, ezért jó őket olvasni. Meg műfordításról szólnak, ami a szívem csücske. Szinte sajnálom, hogy ilyen rohamtempóban olvasom őket, nem egyet megérné szépen, lassan átvenni. Amikor most Babits versfordításairól olvastam már 120 oldal óta, kezdett rossz érzésem lenni: hogy én mennyivel kevesebb vagyok ezeknél az embereknél, milyen jelentéktelen vagyok hozzájuk képest. De megvigasztaltam magam: 1. nem lehet mindenki költő, és én csak 8 évesen akartam az lenni, 2. nem lehet mindenki zseni. Ja, meg akkor is érzem, hogy fogalmatlan vagyok, amikor írja Rába György, hogy hát ez és ez a vers egy az egyben ennek és ennek a költőnek koppintása, én meg nézek, mint a hal a szatyorban, mert nem látom a hasonlóságot, csak amikor aztán elolvasom az állítás magyarázatát. Az is tény, hogy nekem sosem volt és sosem lesz a versfordítás az asztalom, úgyhogy ez kicsit megint vigasztal. Eddig már sok jó szöveget találtam a könyvben, de lett két kedvenc. Az egyik, amikor Babits megírja Kosztolányinak, hogy minden nap olvas Baudelaire-től, élni sem tudna nélküle. A másik, amikor Babits megírja Kosztolányinak, hogy ő egy reflexember, mert csak akkor tud verset írni, amikor olvas egy jót, és akkor az övé is olyan lesz. (Babits ekkor még nagyon fiatal.) Nagyon szimpatikus nekem ez a Babits, főleg az önkritikája. Mondjuk ezen a téren az sem utolsó, mikor egy versfordításához készít érettebb fejjel jegyzeteket, és valami furcsa szófordulat fölé odaírja: "Iszonyú!" Én ezen felnevettem.
Na, még nem vagyok kinn a vízből, még nem tudom, hogyan fogok mindent időre megcsinálni, de most úgy tűnik, sikerülni fog. Remélem, amikor legközelebb felmerül, hogy megint tanulni kéne valamit, emlékezni fogok ezekre a vizsgaidőszakokra, és ennek fényében döntök. (De tényleg szeretek itt lenni, csak ez most nagyon durva.)
Aztán már kezdődött is az előadás. Vagy továbbképzés, a lényeg ugyanaz. A közönség most lelkesebb volt, mint decemberben, és a végén azt a visszajelzést kaptuk, hogy hasznos infókat osztottunk meg a közönséggel, sőt azt a feladatot, amit bemutattam, és amit én csináltam, és amit az Oxford University Press olyan jónak talált, hogy kitett az oldalára, többen megdicsérték.
Még tegnap keresett meg a főnököm, hogy ha nem nagy gáz, kéne vizsgát felügyelni negyed 5 és fél 6 között. Elsőre kicsit elsápadtam, hogy mikor fogok én tanulni, aztán úgy döntöttem, nem ezen az alig több, mint 1 órán fog múlni a sikerem. Úgyhogy írtam, hogy ráérek.
Így aztán az előadás vége meg a vizsga kezdete között pont másfél órám volt könyvtárba rohangászni. De sikeresen abszolváltam a körömet, és közben még egy kolléganőmmel is tudtam hosszabban beszélgetni. Az olvasmánylista 14 elemet tartalmaz, ebből 3 francia nyelvű, így ezekkel nem foglalkozom. A maradék 11 elemből 3 semmilyen módon nem elérhető Budapesten, vidéken meg nem fogom keresni, mivel 1. nincs időm vidéki könyvtárakba rohangászni egy-egy kötet miatt, 2. nem szándékozom súlyos összegeket vidékre utazgatásra és vidéki könyvtárakba beiratkozásra áldozni. (Sosem felejtem el egyik szeretett tanárom [irónia nélkül, tényleg szeretem], F. Tibor útmutatását, miszerint ha Budapesten nem lelhető fel egy könyv, ne csüggedjünk, hiszen Debrecen nincs messze, és Bécs is csak egy köpés.) A maradék 8 elemből 1 ugyan fellelhető, de februárig kikölcsönözték, nekem meg akkor már tökmindegy lesz. Így aztán hét elem bizonyult beszerezhetőnek. Csak remélni merem, hogy erre a félévre és erre a tárgyra is vonatkozik ennek a tanáromnak javaslata, miszerint: "Ne vegye túl komolyan! Olvasgassunk, aztán majd beszélgetünk." Ez esetben hét elem elolvasása is bőven elég lesz.
Az egy szem könyvtár, aminek a raktárából kellettek könyvek, és nyitva volt még pénteken fél 3-kor, három kötettel tudott ellátni, ebből egyet elejétől el kell olvasni, 450 oldal. Cserébe egy másiknak csak egy fejezete kell, hat oldal. De az legalább németül van. Szóval a könyvtárból visszatalpaltam a nyelviskolába, jelentkeztem szolgálatra negyed négykor (nem tudom, hogy voltam ilyen gyors, időhurok), amikor is tájékoztattak, hogy majd 4-kor jöjjek legközelebb. A negyed négyet nem magamtól találtam ki amúgy, de nem bántam nagyon, hogy megint jóval korábban értem be, mert így megint hasznosan tölthettem az időt. Befejeztem a Tom Sawyer aktuális fejezetét, majd elolvastam a hat oldal német szöveget, és tök jó volt. A jelentéses-jelenlétes izé után nagyon tudom értékelni, hogy a fordításról normális nyelvezettel írnak emberek, olyannal, amit én is megértek. Mivel a fáradtsági szintem egyre nő, gondoltam, tanácsos némi jegyzetet készítenem, és nem volt ez rossz ötlet, mert már most nem tudok annál többet mondani a szövegről, mint hogy nagyon tetszett, és a versfordítás nehézségeiről szólt.
A vizsga felügyelése érdekesen alakult. Én négykor leballagtam a megjelölt teremhez, ott nem találtam senkit, csak néhány diákot, akik mind hellóval köszöntek, mert nem látszik a fejemen, hogy nem vizsgázni jöttem. De a főnököm még nem volt ott. Gondoltam, nem megyek be a terembe, mert se névsorom, se semmim, nem tudnék mást csinálni, mint álldogálni hülyén, ezért a folyosón helyezkedtem várakozó álláspontra. Amikor negyed 5-kor még nem volt lent senki, pedig én több forrásból is azt az infót kaptam, hogy negyed 5-kor kezdődik a vizsga, felrohantam az irodára, hogy megkérdezzem, félreértettem-e valamit, rossz terem előtt ácsorgok, vagy ilyesmi. Körülbelül két percbe telt oda felmenni, megállapítani, hogy ott már nincs senki, majd visszarohanni, és addigra ott volt a főnököm egy másik kolleginával, és bőszen ellenőrizték a vizsgázók személyazonosságát. A kollegina meg is jegyezte némileg rosszallóan, hogy majdnem elkezdték nélkülem. Kérdeztem döbbenten, mikor jöttek le, mert én negyed órát vártam kint, de addig ők ide biztos nem jöttek be. Mondta, pár perce. Ezzel olyan öt-tíz percre való töprengeni valót adott, ennyi időbe telt, míg rájöttem, hogy hoppá, az épületnek két oldalán is vagy lépcsőháza, és míg én az elülsőt használom, a többség a hátsót. Később ki is derült, hogy tényleg így tudtuk elkerülni egymást. A vizsga egyébként rendben lezajlott, csak némi morgás adódott abból, hogy az angolos feladatlapon magyar országismereti kérdések is szerepeltek, pl. hol élt Kölcsey.
Fél 6-ra már itthon voltam. Két órámba került, hogy összeszedjem magam, ebből kb. egy órát arra szántam, hogy próbáltam a még ki nem kölcsönzött négy szöveget meglelni a neten. Viszonylag jó eredménnyel zártam: ketten meglettek. Fél 8-kor aztán nekifeküdtem az olvasásnak. Éjfélig egy kutyasétáltatás kivételével folyamatosan haladtam, és végül elolvastam három szöveget meg a teljes könyvből 120 oldalt. Most elégedett vagyok magammal. Holnap majd jó lenne elolvasni a maradék 330 oldalt, valamint eljutni a könyvtárba, és ott helyben elolvasni Kosztolányi Nyelv és lélek című kötetének egyik fejezetét. Az a jó ezekben az írásokban, hogy tök követhetőek, ezért jó őket olvasni. Meg műfordításról szólnak, ami a szívem csücske. Szinte sajnálom, hogy ilyen rohamtempóban olvasom őket, nem egyet megérné szépen, lassan átvenni. Amikor most Babits versfordításairól olvastam már 120 oldal óta, kezdett rossz érzésem lenni: hogy én mennyivel kevesebb vagyok ezeknél az embereknél, milyen jelentéktelen vagyok hozzájuk képest. De megvigasztaltam magam: 1. nem lehet mindenki költő, és én csak 8 évesen akartam az lenni, 2. nem lehet mindenki zseni. Ja, meg akkor is érzem, hogy fogalmatlan vagyok, amikor írja Rába György, hogy hát ez és ez a vers egy az egyben ennek és ennek a költőnek koppintása, én meg nézek, mint a hal a szatyorban, mert nem látom a hasonlóságot, csak amikor aztán elolvasom az állítás magyarázatát. Az is tény, hogy nekem sosem volt és sosem lesz a versfordítás az asztalom, úgyhogy ez kicsit megint vigasztal. Eddig már sok jó szöveget találtam a könyvben, de lett két kedvenc. Az egyik, amikor Babits megírja Kosztolányinak, hogy minden nap olvas Baudelaire-től, élni sem tudna nélküle. A másik, amikor Babits megírja Kosztolányinak, hogy ő egy reflexember, mert csak akkor tud verset írni, amikor olvas egy jót, és akkor az övé is olyan lesz. (Babits ekkor még nagyon fiatal.) Nagyon szimpatikus nekem ez a Babits, főleg az önkritikája. Mondjuk ezen a téren az sem utolsó, mikor egy versfordításához készít érettebb fejjel jegyzeteket, és valami furcsa szófordulat fölé odaírja: "Iszonyú!" Én ezen felnevettem.
Na, még nem vagyok kinn a vízből, még nem tudom, hogyan fogok mindent időre megcsinálni, de most úgy tűnik, sikerülni fog. Remélem, amikor legközelebb felmerül, hogy megint tanulni kéne valamit, emlékezni fogok ezekre a vizsgaidőszakokra, és ennek fényében döntök. (De tényleg szeretek itt lenni, csak ez most nagyon durva.)
Megjegyzések
Megjegyzés küldése