LizaGazdija

Amikor bepillantást nyerek egy-egy család életébe, nem győzök elég hálás lenni, hogy nekem nem abban a családban kellett felnőnöm, hogy nekem az a család jutott, amelyik. Egészen elképesztő, milyen mintákat látnak gyerekek, és sajnos a gyereknek az lesz a természetes, amit a családjában tapasztal. Belegondolni is hátborzongató. Így nő fel aztán a sok kis bunkó, aki akkor sem tud normálisan viselkedni és kommunikálni, ha akar, és sosem fog rájönni, mi baja van vele a többi embernek.

Íme: Előtte kb. két percig néztem a kamerába, de mivel nem sikerült becsipogtatni a karszalagomat, nem akarta az igazságot semmi áron, a srác meg egyre idegesebben rángatta a karomat, odanéztem. Hát csak nem akkor csipogta be a gép a kódomat? Hát csak de. Sebaj :) Azért látszik, hogy én vagyok. Meg van összefoglaló videó is, és én is látszom rajta, ahogy örömömben ugrálva jövök kifelé a vízből (3:50 után pár másodpercig): Eszembe jutott még néhány apróság az úszással kapcsolatban. Nagyon kíváncsi voltam, fogok-e látni ismerősöket, és hát láttam. Persze én volt osztálytársakra, csoporttársakra gondoltam elsősorban, no, közülük nem találkoztam senkivel. (Utóbb aztán a teljesítők névsorában találtam jedlikes osztálytársat, ő is most volt először, és sokkal jobbat úszott nálam, és hát le a kalappal.) Ott volt viszont két pasi is a budai vendéglőből, akikkel akkor találkoztam, amikor az árvíz idején a szivattyút felügyeltem az étteremben. Megismertek, odajöttek hozzám. Az egy