LizaGazdija

Egész nap tanultam, mégsem sikerült az utolsó napirendi pont: még egyszer végigmenni az összes tételen. Egyszerűen nem bírom. Egyrészt fáj a fejem és a szemem, másrészt tényleg nem tudok azonosulni az utolsó tíz tétellel. Lennénk már túl a szerdán, de jó lenne... (Pedig akkor még jön három hasonló kör :'( ) Tomi 19:50-kor lefeküdt aludni, így én most egyedül bulizgatok magamban. Próbálok valamit kitalálni hétfőre a csoportjaimnak, de ehhez sincs sok kedvem, és nem tudom, mivel fog telni a nap, főleg az első két óra, ami duplaóra. Persze ott van adu ásznak, hogy tanulunk, de akkor hiszti lesz. Nem akarok iskolába menni :( Amíg gimis voltam, sosem okozott lelki törést, hogy a téli szünet után vissza kell menni. Most okoz. Nem is kicsit. Összefoglalva: nem érzem jól magam kicsit sem, nagyon félek a szerdától, és viszolygok a hétfő gondolatától is. 

" Jóbarátok, Janet Jackson mellvillantása, Kertész Imre Nobel-díja, Wii és Valami Amerika. A legfontosabb kultúresemények 2000-től máig." (index.hu címoldala) Valahogy nem tudom Janet Jackson mellvillantását kultúreseménynek tekinteni, különösen nem a Nobel-díjhoz viszonyítva.

Régen nagyon vágytam rá, hogy az osztálytársaim elfogadjanak, elhívjanak a buliikba, és olyan lehessek, mint ők. Ez sosem történt meg. Szerintük miattam, szerintem meg nem tudom, de azért biztosan nem kizárólag miattam. Mindenesetre emlékszem olyan mondatokra, hogy "Benned nincs semmi buli", illetve "Ha (.... nem emlékszem már, de talán ha megtanulnék röpizni), nem röhögne rajtad mindenki", ami azért döbbentett meg, mert addigra már meggyőztek róla, hogy csak én képzelem, hogy mindenki rajtam röhög, és ez a "tanács" bebizonyította számomra, hogy bizony nem képzelődés. Szóval a lényeg, hogy sosem fogadtak be. Ma láttam néhány képet szilveszteri bulikról, ahová ezek az emberek mentek idén, és az a megállapítás tört elő belőlem hangosan (!): "Ez szörnyű. De jó, hogy én nem lettem ilyen." Most már örülök, hogy úgy alakultak ezek a dolgok, ahogy, és én a szokásos szilveszteri nem-bulin töltöttem az óév utolsó és az új év első napját, míg mások számomr

Bence bulizik: Dömper: Liza gyanakszik: “Ugye, nem engeditek a közelembe?”:   Liza kuckója: Dömper fél a petárdázástól, de már az első pezsgő kibontásakor (pukk!) bemenekült anyuék ágya alá, ahonnan csak fél óra elteltével került elő:   Bence életében először koccint éjfélkor, már csinos pizsamában, mert anyukája 9 óta próbálta ágyba imádkozni: Bence szereti Dömpert:

December 30-án 23:45-kor befejeztem Baum télapós könyvét, így azt a félig-meddig karácsonyi történetet sikerült 2009 karácsonyi időszakában hagyni. Tomival gyártottunk olyan salátát és olyan joghurttortát, amilyet Ibolya néni szokott minden évben. Csak kókusztekercset nem csináltunk, mert az legutóbb nem sikerült jól, és amúgy is arra tippeltünk, hogy lesz elég kaja anélkül is. Volt. Összesen tizenegyen szilvesztereztünk. Nem is tudom, mikor volt nálunk utoljára hasonló tömeg szilveszterkor. Dömper is jött Katáékkal, és a két kutya ismerkedése nem indult jól: Liza őrjöngött, teljesen kiakadt. Később már csak morgott, de egész éjjel nem engedte oda magához Dömpit. Nem szereti a kutyákat. Ez valószínűleg nem 16 éves korában fog megváltozni, már így marad. A szőnyegét betettem anyuék ablaka alá, így a fél éjszakát anyu háta mögött fekve tölthette, így nem fért hozzá Dömpi. Dömpi azonban nagyon cseles, így aztán többször előadta a következő mutatványt: bemászott anyuék ágya alá, laposkúszá