Spiró György: Koccanás

Ez volt az év utolsó könyve, az ötvenhetedik.

Tizenkettedikes korunkban vitt el minket a színházba a magyartanárunk, H.Zs., hogy megnézzük a darabot, mert ez is érettségi tétel volt. Nagyon tetszett, végigröhögtük az egészet, aztán soha többet nem sikerült rá jegyet szereznem. Vagy két évig aktívan próbálkoztam, minden hónap tizedikén a színház kasszájához járultam nyitásra, amikortól árulják az adott hónapra a jegyeket, és mindig azt az információt kaptam, hogy már mind elkelt, pedig sosem voltam másodiknál hátrébb a sorban, és az előttem lévő soha nem a Koccanás felől érdeklődött. Szerettem volna, ha anyuék és Ibolya néni is látják, milyen végtelenül vicces darab ez. Aztán Ibolya néni meghalt, én meg teljesen lemondtam arról, hogy valaha is összejöjjön még egy jegy a Koccanásra.

Aztán talán 2010-ben, talán 2011-ben végre sikerült lecsapni két jegyre, amit azonnal anyuéknak adtam. Elmentek, megnézték, aztán azt mondták, sokkoló, nyomasztó, nem hiszik el, hogy ez nekem vicces, majd egyszer menjek el, és meglátjuk, 24 évesen is nevetek-e rajta. Ez engem nagyon meglepett, úgyhogy fel is került a kívánságlistámra a darab ismételt megtekintése, a pár éve forgatott film és a könyv is. Most karácsonyra kaptam Tomitól, és rögtön (egy hét múlva…) el is olvastam.

Hát, bizony máshogy látom hat-hét év elteltével. Most már nem annyira vicces, mint inkább ijesztő. Talán az rá a jó szó, hogy tragikomikus. Nagyon aprólékosan bemutatja, milyen “a magyar”, milyen típusai vannak, és ezek a típusok mire hogyan reagálnak, kinek mi a fontos. Nem véletlen, hogy egyik szereplőnek sincs neve, egyszerűen csak “Férfi”, “Nő”, “Srác”, “Öregasszony”, stb. megjelölést kapnak. Koccanássorozattal indul a történet, amikor is négy kilométeres dugó alakul ki, még a villamos is kisiklik, úgyhogy se előre, se hátra, a Fradi-pálya mellett kénytelenek eltölteni hőseink egy egész nyári napot. Persze a szó szoros értelmében vett hősök sincsenek ebben a darabban, csak szereplők. Vagy akár antihősök. A nap folyamán kapcsolatok alakulnak, emberek ismerkednek meg egymással, aztán a nap végén, amikor végre feloldódik a dugó, minden megy tovább, ahogy a dugó előtt, senki senkire nem figyel, mindenkit csak saját maga érdekel. Ez talán a legtragikusabb az egészben. Emlékszem, a kismamák voltak a kedvenceim, ahogy tárgyalják a kis brazil sorozataikat. Hát, most már inkább ők is ijesztőek.
A darab nagyon jó, csak nem túl vidám. Attól még öt csillagos.

Megjegyzések

Népszerű bejegyzések ezen a blogon

Nehéz

Gumimacik utoljára

Gárdonyi Géza: Isten rabjai