LizaGazdija

Tunéziába készültünk négyen: anyu, apu, Tomi meg én. Tomi az indulás napján dolgozott, én meg egyrészt pakoltam, és valamiért csak apró tárgyakat lehetett, másrészt meg a Szent Imre térről valami busszal a város legmagasabb bűnözési rátájú részén haladtam át, hogy eljussak egy ruhaboltba, ahol vettem egy felsőt, majd később visszautaztam, és akkor nem emlékeztem, mi kell onnan, mire odaértem. Még gondoltam is, hogy ahhoz képest elég nagy pazarlás órákat utazni, hogy azt sem tudom, miért csinálom, viszont mindjárt indul a gépem. A második utazás közben felhívtam Tomit, és megkérdeztem, hogy akkor a váltótársa megy-e nyolcra. Erre megkérdezte, miért menne. Itt már rosszat sejtettem, de azért mondta, hogy hát mert 9-re kint kell lennünk a reptéren. Miért? Hát mert megyünk Tunéziába, tudod. Ja, azt ő elfelejtette. És ha még most telefonálna a váltótársnak? Á, azt már nem lehet, ilyen hirtelen nem fog odaugrani, de mindegy, most erre nem jön. Ezek után hazafelé azon töprengtem, apu kifiléz,

gyorsan hozzáteszem, hogy vannak boldog pillanataim is, csak nincsenek sokan, ezért nem nagyon jelennek meg a blogon. De például boldog pillanat, amikor a hosszú téli szünet után örömmel fogad a csoportom (mind a két fő), és az is boldog pillanat, amikor Tom Sawyer kalandjait olvasom, és felfedezem, milyen roppant mód ironikus a regény hangvétele, és az is boldog pillanat, amikor kapok ágyba reggelit meg hátmasszázst. (Amikor a hátam úgy fáj, mint most, az nem egy boldog pillanat, de erről majd egy másik panaszkodós bejegyzésben mesélek, ez a bejegyzés most a boldog pillanatoké.) Szóval még az is boldog pillanat, amikor kapok puncsszeletet, mert az a kedvenc sütim (igazából a puncskocka, csak olyat a kutya sem árul ma már), és aztán megeszem, és finom. Apró örömök az életben.

ennek a pár hétnek. Nem bírom ezt. Első blikkre jó ötletnek tűnt, amit az esszé megírására dolgoztam ki, csak második blikkre úgy tűnik, semmi nem segít azon, hogy nem értem, miről szól az a nyomorult könyv. Kész, a filozófiához tökhülye vagyok, mégis folyton a nyomomban van, és nem hagy élni. Lehet, hogy okosabb lenne megmondani a tanárnak, hogy elnézést kérek, ez nem fog összejönni, és hagyni az egészet a francba, mint összegányolni valami sületlenséget, leadni, és bízni benne, hogy legalább a könnyei nem fognak folyni a röhögéstől, amikor olvassa. Holnap meg vizsga, és még írjak cikket is, és még olvassam el a mittoménmilyen napilap két évét mikrofilmen (utálom a mikrofilmet, tuti romlott egy dioptriát tőle a szemem), és ezt az egészet nehezített pályán, mert közben halálra stresszelem magam a nyomorom miatt. Tényleg vége lehetne, nagyon unom. (Lehet, hogy tényleg rá kéne szokni a bulizásra meg a piálásra? Vagy azzal is csak az idő menne?)