Andrea Cheng: Marika
Az év első hetében négy könyvet olvastam el, ebből kettőről nem fogok írni, mert szakkönyvek (Gumbrecht: A jelenlét előállítása, Rába: A szép hűtlenek), a Csókás nyárról meg már megvolt a bejegyzés. Maradt a Marika.
Az írónő kivándorolt magyar szülők gyermeke, Amerikában nőtt fel, és saját bevallása szerint egész gyerekkorában a szülei és nagyszülei második világháborús történeteit hallgatta, többnyire az asztal alatt üldögélve, mert akkor egy idő megfeledkeztek a jelenlétéről, és sokkal többet hallhatott, mint egyébként. Zsidó családból származik, édesanyja Schnürmacher Mária, aki 1923-ban született Budapesten, és ugyan megkeresztelték, a családjával ünnepelték a karácsonyt és a húsvétot, mégis úgy tartották őket számon a budai környezetben a szomszédaik, mint zsidókat.
Gazdag család az övék, a kislánynak semmire nincs gondja. Kicsit a Shirley Temple alakította kis hercegnő jutott róla eszembe, mert hasonlóan hisztis és kényes, mint az a kislány. (Miközben Burnett regényében pont az a lényeg, hogy a kislány se nem hisztis, se nem kényes, de ez most nem tartozik a tárgyhoz.) Ahogy növekszik, egyre világosabban érzékeli, hogy se a családjában, se a világban nem stimmel valami, de neki senki nem mond el semmit, mert még kicsi. Így aztán csak a növekvő pánikot látja egészen Budapest megszállásáig.
Nem akarok túl sokat elárulni a cselekményről, ezért sejtelmesen csak annyit mondok, a regény első felében ezt a gondtalan, mégis gondterhes gyerekkort mutatja be az E/1 elbeszélő, a regény második felében pedig azt, hogyan élte túl a már tizenéves Marika a háborút. Ez a rész elég megrázó, nekem mindig az marad a szembesülés azzal, hogy mennyire nem számított semmi, csak az, hogy kinek van három zsidó nagyszülője, kinek nincs, na meg a pénz. A történet az oroszok bevonulása után rövidesen lezárul, már csak azt meséli el, hogyan érkeztem meg Auschwitzből a túlélők. A befejezés után van azért egy utószó, amiből kiderül, a szereplők közül ki élte túl a koncentrációs tábort, és hogyan alakult az életük a későbbiekben.
Nagyon érdekes ez a naplószerű, egyes szám első személyű elbeszélőmód, főleg akkor, ha az ember belegondol, az írónő végül is a saját édesanyja bőrébe bújik, az élete során hallott történeteket adja tovább teljesen beleélve magát az anyja helyzetébe. Bár a fordító a saját utószavában figyelmeztet, nem minden ponton esik egybe az elmesélt történelem azzal, amit mi ismerünk, nekem nem tűnt fel túl sok különbség. Inkább csak az elbeszélés stílusából érzezni, hogy végső soron egy amerikai nő adja elő, ő hogyan látja az 1930-as, 1940-es évek Magyarországát. Kicsit mintha máshol lennének a súlypontok, mint annak, aki magyarországi magyarként beszél erről az időszakról, de ennél komolyabb eltérés nekem nem tűnt fel.
Jó kis kutatásgatásra buzdító könyv ez is: egy fél éjszakát eltöltöttem a könyvben találhatókon kívül további fényképek felkutatásával, megnéztem térképen, hol is élt Marika, sőt még azt is kiderítettem (az írónő honlapjáról), hogy 2002-ben, amikor a könyv íródott, még életben volt. Ennél többet nem árul el a gugli, az írónő meg nem válaszolt az e-mailemre, így további infókkal nem szolgálhatok.
Az első rész miatt, amikor is végig Shirley Temple hangja szólt a fejemben, és végig az ő arcát láttam, három és fél csillagot kapott a könyv.
Az írónő kivándorolt magyar szülők gyermeke, Amerikában nőtt fel, és saját bevallása szerint egész gyerekkorában a szülei és nagyszülei második világháborús történeteit hallgatta, többnyire az asztal alatt üldögélve, mert akkor egy idő megfeledkeztek a jelenlétéről, és sokkal többet hallhatott, mint egyébként. Zsidó családból származik, édesanyja Schnürmacher Mária, aki 1923-ban született Budapesten, és ugyan megkeresztelték, a családjával ünnepelték a karácsonyt és a húsvétot, mégis úgy tartották őket számon a budai környezetben a szomszédaik, mint zsidókat.
Gazdag család az övék, a kislánynak semmire nincs gondja. Kicsit a Shirley Temple alakította kis hercegnő jutott róla eszembe, mert hasonlóan hisztis és kényes, mint az a kislány. (Miközben Burnett regényében pont az a lényeg, hogy a kislány se nem hisztis, se nem kényes, de ez most nem tartozik a tárgyhoz.) Ahogy növekszik, egyre világosabban érzékeli, hogy se a családjában, se a világban nem stimmel valami, de neki senki nem mond el semmit, mert még kicsi. Így aztán csak a növekvő pánikot látja egészen Budapest megszállásáig.
Nem akarok túl sokat elárulni a cselekményről, ezért sejtelmesen csak annyit mondok, a regény első felében ezt a gondtalan, mégis gondterhes gyerekkort mutatja be az E/1 elbeszélő, a regény második felében pedig azt, hogyan élte túl a már tizenéves Marika a háborút. Ez a rész elég megrázó, nekem mindig az marad a szembesülés azzal, hogy mennyire nem számított semmi, csak az, hogy kinek van három zsidó nagyszülője, kinek nincs, na meg a pénz. A történet az oroszok bevonulása után rövidesen lezárul, már csak azt meséli el, hogyan érkeztem meg Auschwitzből a túlélők. A befejezés után van azért egy utószó, amiből kiderül, a szereplők közül ki élte túl a koncentrációs tábort, és hogyan alakult az életük a későbbiekben.
Nagyon érdekes ez a naplószerű, egyes szám első személyű elbeszélőmód, főleg akkor, ha az ember belegondol, az írónő végül is a saját édesanyja bőrébe bújik, az élete során hallott történeteket adja tovább teljesen beleélve magát az anyja helyzetébe. Bár a fordító a saját utószavában figyelmeztet, nem minden ponton esik egybe az elmesélt történelem azzal, amit mi ismerünk, nekem nem tűnt fel túl sok különbség. Inkább csak az elbeszélés stílusából érzezni, hogy végső soron egy amerikai nő adja elő, ő hogyan látja az 1930-as, 1940-es évek Magyarországát. Kicsit mintha máshol lennének a súlypontok, mint annak, aki magyarországi magyarként beszél erről az időszakról, de ennél komolyabb eltérés nekem nem tűnt fel.
Jó kis kutatásgatásra buzdító könyv ez is: egy fél éjszakát eltöltöttem a könyvben találhatókon kívül további fényképek felkutatásával, megnéztem térképen, hol is élt Marika, sőt még azt is kiderítettem (az írónő honlapjáról), hogy 2002-ben, amikor a könyv íródott, még életben volt. Ennél többet nem árul el a gugli, az írónő meg nem válaszolt az e-mailemre, így további infókkal nem szolgálhatok.
Az első rész miatt, amikor is végig Shirley Temple hangja szólt a fejemben, és végig az ő arcát láttam, három és fél csillagot kapott a könyv.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése