LizaGazdija

Múltkor mentem Marciért, vittem sétálni (ilyen eddig egyszer volt, teszem hozzá). Jöttünk le a lifttel, és a kiszállásnál ott várakozott a Tomiékkal egy szinten lakó kis család (apuka, anyuka, kb. egyéves gyerek anyuka ölében). Marci vetett egy pillantást a liftajtó mellett álló apukára, de meg sem szagolta, rohant a kapu felé. Már a lépcsőnél járt, amikor anyuka észrevette, hogy ott van, és azonnal sikítani kezdett: "Jaj... JAJ! ÚRISTEN! A kutya!", és igyekezett elfordulni Marcitól, a gyereket meg közben szorította magához. Apuka még mondott is neki valamit, amit részben nem hallottam, részben már nem emlékszem rá, de az volt a lényege, hogy anyuka állítsa le magát. Nekem meg a hátamon felállt a szőr. Nem bírom a műbalhét. Egyáltalán. Nyomorult kutya konkrétan feléjük sem fordult, szerintem észre sem vette a nőt, se a gyereket, és mondom, már a kapu felé rohant a lépcsőn, amikor a nő észrevette őt, de azért a sikítás kellett. Amúgy ma voltam sétálni velük, mármint Tomival

Ez volt az első könyvem Hrabaltól. Ami ennél is érdekesebb: ez eddigi olvasói pályafutásom leghosszabb mondata, 80 oldalon át tart. Egy férfi mesél az életéről egy (vagy több?) hölgynek, de gyakorlatilag minden szóról eszébe jut egy sztori, amit azon nyomban el is mesél, de abban a sztoriban is vannak szavak, amikről meg újabb sztorik jutnak az eszébe... Egy ideig megpróbáltam követni, miről hadovál, aztán feladtam, és inkább csak élveztem a kis sztorik humorát meg a stílust, amiben íródott ez az egész. A beszélő legalább olyan bőbeszédű, mint a szomszédunk volt gyerekkoromban, és legalább olyan asszociatív, mint én voltam gyerekkoromban. Anyu mondta is egyszer, hogy velem nem könnyű beszélgetni, mert olyan döbbenetes asszociációim vannak, hogy alig lehet őket követni. Ez a probléma mondjuk máig fennáll, igaz, jóval enyhébb formában, szóval egy velem való beszélgetés után senkinek nincs olyan érzése, hogy lövése sincs, miről lehetett szó. Legalábbis remélem :) Ha majd elfogyott a

Szituáció Egy nagyon fiatal, még nagyon kajla, nagyon szép farkaskutya rohangál a Corvin Mozi előtti téren. Mindenkit megszagol, mindenkire felugrál, de megfogni nem engedi magát. Ordít róla, hogy elvesztette a gazdiját, meg van rémülve és kétségbe van esve. Szerintem szívszorító látvány. Kérdés Hogyan lehet erre emberek reakciója a fejhangon sipítás és röhögés a következő szöveggel: "Jaj, de cuki!"?Ez vajon normális? Nekem valahogy az volt a reakcióm, hogy megpróbáltam megfogni a nyomorultat, és gondoltam rá, hogy ha sikerül, be kéne vinni az Illatos útra, csak sajnos eltűnt, mint szürke szamár a ködben, pedig le nem vettem róla a szemem. (Azóta sem értem, ezt hogy csinálta.) Azért szomorú.

A rémálmot az teszi rémálommá, ha benne az ember fél vagy felizgatja magát valamin. A múltkori ezért volt rémálom,  a tegnapi ezért nem volt az. Most valami várban voltam egy csapat emberrel, volt nagy evés-ivás, móka, kacagás, várúr a közelben sem. Az lett gyanús, hogy az emberek elzsibbadtak, ami képileg úgy jelent meg, hogy szétfolytak. Kinek a keze, kinek a lába, kinek az arca folyt szét és vált deformált pacává. Amikor észrevettem, hogy ez történik, nekiálltam sűrűn és erősen rázogatni a kezem meg a lábam, hátha akkor nem zsibbadok el, és nem is zsibbadtam. Akkor lett majdnem rémálom ez az álom, amikor belegondoltam, hogy itt leszek egy idegen kastélyban tök egyedül egy rakás hullával vagy magatehetetlen ronccsal, és félni fogok, de gyorsan meggyőztem magam arról, hogy erre nem érdemes gondolni. Aztán akadt még egy ember rajtam kívül, aki nem lett rosszul, neki meg is súgtam, hogy nyilván a kajában vagy a borban lehetett valami, amitől a többiekkel ez történt. Az ember szájából

Azt mondja az egyik diákom, hogy majd fogunk csinálni nyelvvizsgára felkészítő foglalkozásokat. Így, kijelentésként. Mert a gimiben mindig csinált a tanár. A szabadidejében. Nem olyan bonyolult ez, csak kell találni olyan időpontot, amikor ők is ráérnek meg én is. De ha hét közben nincs ilyen, az sem baj, akkor majd hétvégén tartjuk a felkészítő foglalkozásokat. Köpni-nyelni nem tudtam. Még annyit sem tudtam mondani, hogy " not bloody likely ", csak kerekedett a szemem. Nem tudom, valahogy jobban szeretek úgy jófej lenni, hogy én ajánlom fel, hogy jófej leszek, mint úgy, hogy közlik velem, hogy akkor te most jófej leszel. Utóbbi módszer általában a visszájára sül el, nevezetesen csakazértsem leszek jófej. Azért nevettem. Utólag, itthon, amikor magamhoz tértem a döbbenettől. (Megjegyzés: a diák nem akart semmi rosszat, abszolút a jó szándék vezérelte.)