Értjük egymást
Ebédelünk, világra szóló hiszti van. Nem értem pontosan, mi az oka, de azt hiszem, nem tetszik neki a kelkáposztafőzelék kinézete (most lát ilyet először, és hát tényleg nem szép, bár ízlik neki, pár falatot jóízűen megevett belőle), plusz úgy érzi, nem tud ügyesen kanalazni, pedig de, viszont ha segíteni szeretnék, akkor kiakad, és akkor indulnak csak be igazán a szirénák (lehet, hogy túl fáradt már). Ő hisztériázik, dől a könnye, én nyugodt hangon beszélek hozzá, meg közben én is eszem. Egyszer már elvettem a tányérját és a kanalát (tök kedvesen, nyugodtan), amikor dühében nekiállt a kanállal csapkodni jobbra-balra, lett nagy visítás, de már lenyugodtak a kedélyek, visszakapta az ebédjét. Éppen két zokogás között vagyunk, csendben nézegeti a kanalán a falatot, a földre mutat a szabad kezével, majd rám néz, csupa huncutság a tekintete. Én (kedvesen, nyugodtan): Ha ledobod a földre a falatot, elveszem a tányérodat, és nem fog érdekelni, mennyire ordítasz, nem adom vissza. Akkor te