LizaGazdija

Rengeteg stand van, tömegnyomor, néhány ismerős, sok ismert ember (pl. Nagy-Bandó András, Vágó István, Tótfalusi István, Böszörményi Gyula, Moldova György), sok szép könyv. Idén nem kaptam egyet sem, pedig lett volna, akihez odamentem volna dedikáltatni, de hát ez most így alakult. Jellemző egyébként, kinél állt a legnagyobb sor dedikáláshoz, és ez valahol szomorú is. Még hétfőig tart a program, akinek ideje engedi, látogasson ki.

Liza reggelre keresztbe fordult a szobaajtó előtt, de úgy, hogy esélytelen volt tőle kinyitni az ajtót. Nekem meg muszáj volt kimennem a szobából. Megsimogattam kicsit, kértem, hogy menjen már odébb, mire kinyitotta az egyik szemét, röviden végigmért, aztán visszacsukta, és hortyogott tovább. Úgyhogy a feneke alá nyúltam, és elfordítottam 90 fokkal, majd kimentem. És nem ébredt rá fel.

1971   1990   2011

Két nap alatt megnéztem a Disney-féle Pán Pétert is. Bár az eredeti történethez viszonylag kevés köze van, nagyon aranyos mese. Vicces módon a két kedvenc szereplőm Nana és a krokodil lett. Van egy kedvenc jelenetem meg egy kedvenc dalom is. A jelenetet nem találom sehol, nyilván copyrightos a cucc, de azért elmesélem: amikor a végén Pán Péter és Hook harcolnak, annyira aranyos a krokodil, ahogy várakozik a hajó mellett a vízben :) De a dalt azért meg tudom mutatni. Gondolom, volt nagy háborgás, hogy így rasszista, úgy rasszista, de ennyi erővel bárki bármiért háboroghatna, akár a tevék is mehetnének panaszra Kiplinghez ezért . Szóval a dal:   Nagyon érdekes, mennyire hasonlítanak a karakterek más mesékből ismert szereplőkre, és tulajdonképpen ez zavar is egy kicsit. Csak ennél a dalnál megfigyelhető egyszerre a Szívkirálynő és Alíz az Alíz Csodaországban c. 1951-es meséből, Smee pedig az 1939-es Hófehérke törpéire hajaz. Egyébként lehet ez akár szándékos is, állítólag Disneyék szeretn

Elolvastam az első két vámpírsztorit az ötből, és annyit mondhatok, hogy valószínűleg nem lesz belőlem vámpírrajonhó ezek után sem. (Ez az első vámpíros könyvem egyébként.) Viszont szeretnék nagyon jól dolgozni, úgyhogy már ki is vettem a könyvtárból Bram Stoker Drakuláját magyarul, mert az áldott jó írónője a második csodának (aminek az első fele tök jó volt, aztán elromlott a végére) minden fejezet elejére szeret tenni egy idézetet, és ebből a könyvből kettőt is idézett. Végigolvasni nem akarom a Drakulát, kivéve, ha valaki megígéri nekem, hogy nem lesz nagyon véresen horrorisztikus, úgyhogy majd szépen megkeresem google-ben az adott idézetet, ha fent van a könyv eredetije, abban megtalálom, melyik fejezetben kell keresgélnem, és az alapján meglesz a magyar fordítás. Emily Dickinson kicsit jobban aggaszt, node. Ki mondta, hogy ennek tök könnyűnek kell lenni? De már alig várom, hogy elkezdjem írni a magyar szöveget.

Ez volt a ma esti program. Egészen felesleges volt megnézni, sajnos. A történet önmagában nem lenne rossz: meg kell találni a fiatalság forrását, ott el kell végezni egy szertartást, ehhez kellenek kellékek, aztán jöhet a happy end. A gond a kivitelezéssel van. Az első két rész tele volt poénokkal, helyzetkomikummal, végig szórakoztató volt. Ebből a részből egy poénra sem emlékszem, pedig alig két órája, hogy kijöttünk a moziból. Ráadásul a poénok helyett a filmet kínos romantikus jelenetekkel pakolták tele, hát azt hittem, beesem a szék alá a szent ember és a szirén szerelmi történetetétől. Erőltetett, röhejes. És akkor még nem árultam el a szirén nevét. Nem is fogom, de elhihetitek, az a film mélypontja. Nem nagyon örültem a szirének enyhén horrorisztikus jelenetsorának sem, nem bírom én az ilyesmit. (Bár jobban meggondolva már az eddigi részek is bővelkedtek ilyesmiben, és eddig nem volt bajom ezzel. Hmm.) Egyébként már Jack Sparrow kapitány sem a régi, kicsit mintha kifújt volna a