LizaGazdija

Azt mondja az ember, nagyon komoly büntetést érdemelne, aki nem hisz Istenben, mert ha Isten nem lenne, nem lenne semmi, erkölcs sem lenne. Azért nem lopunk meg nem ölünk, mert Isten megmondta a tízparancsolatban, hogy az tilos. Így aztán aki nem hisz Istenben, az erkölcstelen, nem tudja, mi a jó és mi a rossz, ezért büntetést érdemel, például nyugodtan le lehet ölni a családját, hiszen ha Isten ezt nem tiltotta meg az illető szerint, akkor nem tiltja semmi. És sokan bólogattak erre. Megkérdezték az egyik ilyen bólogatót, szerinte vajon a kereszténység kialakulása előtt élt emberek akkor honnan tudhatták, hogy nem lopunk és nem ölünk, illetve akik nem az ő istenében hisznek napjainkban, azok honnan szerezték meg ezt a tudást, de erre nyilván nem reagált. Ilyenkor elgondolkodom azon, ennyire kevés aggyal hogyan lehet túlélni a mindennapokban.

Tegnap, amikor indultam dolgozni (mert kaptam órát a nyelviskolában, hiába csak két hónapot leszek itthon, tök jófejek), pont megérkezett a szomszédom a két unokájával, akik idén 6 vagy 7 évesek lesznek. (Nem emlékszem, hogy abban az évben születtek-e, amikor ideköltöztünk, vagy egy évvel később. Pedig ezt egy csomó ideig tudtam. Ez kicsit ijesztő.) Két kicsi lány, tündéri aranyosak, cserfesek. Nagyon megörültek nekem, odafutottak hozzám, egy pillanatig azt hittem, át is fognak ölelni, de aztán szerintem rájöttek, hogy ezt így nem szokták, és akkor mégsem tették. Meséltek egy kicsit az oviról, mutatták, milyen hátizsákkal járnak oviba. (Ezen meglepődtem, nekem szerintem nem volt ovis táskám, az a "nagyokhoz", az iskolásokhoz tartozott.) Aztán felért a nagymama is, hívta a lányokat, hogy menjenek be a lakásba. Erre az egyik búcsúzóul a következőt súgta oda nekem: – A nagyit... a nagyit [itt megmutatta, ki a nagyi :D] én nagyon szeretem. És még... jókat főz. Ezen a nagymama