LizaGazdija

  Tolmácsolom a fejet: "Milyen tejföl? Én azt sem tudom, mi az, hogy tejföl, gazdi." De hogy még a feje búbja is olyan :D Kár, hogy még nem voltak fényképezős telefonok, vagy egyáltalán mobilok, és a fényképezőgép is filmmel ment, amikor Liza hozzánk került - lett volna mit fotózni, voltak neki egy tejföl ellopásánál sokkal meredekebb húzásai is. Hogy mást ne mondjak, a karácsonyi asztal ripityára tördelése (jó, maga az asztal maradt, de semmi, ami rajta volt, nem úszta meg*) vagy a lakás összes ajtajának módszeres tönkretétele csodaszép sztorik. Mázlista kutya, róla nincsenek kompromittáló képek :) Viszont vannak sportosak.   Itt éppen egyik kedvenc időtöltése közben látható: kirándul. Repülve. És földig ér a nyelve, mert ő volt a csoport állandó kísérője és mindenki gondviselője, ezért általában kb. kétszer tette meg azt a távot, amit mi csak egyszer.  Semmi baj nincs egyébként, csak az elmúlt napokban sokszor eszembe jut mindkét kiskutyám. Egy csom...

mégsem maradhatott még pár hónapot. Ma rosszul lett, és az orvos azt javasolta, mindjárt altassák is el, mert nem érdemes tovább próbálkozni, lényegesen jobban már nem lesz. Legfeljebb hatéves lehetett. Nagyon sajnálom szegényt, de annak örülök, hogy még sétáltunk egyet januárban.   Itt éppen illegálban nyomta, de olyan aranyos fejjel, hogy le kellett fényképezni.   Itt meg azt kérdezte, ő is jöhet-e velem Slavonski Brodba, miután a kedvenc játékát mát gondosan bepakolta a bőröndömbe.

Marci kutya Liza után volt a kutyám, és bár nehezen ment, eléggé megszerettem. (Nem ő tehetett róla, egyszerűen túl hamar jött ő Liza után, hiába mondtam, hogy még nem szeretnék másik kutyát.) Szóval beteg, nem is lehet rajta segíteni, és csak kicsit lehet meghosszabbítani az életét. Pedig még nem is idős, mostanában lesz 5 éve, hogy megtaláltuk, és akkoriban saccolta az állatorvos egy év körülinek. A rossz hír hallatán úgy gondoltam, mindenképp szeretném megsimogatni, és később kiderült, még akár megsétáltatni is lesz lehetőségem. Hát kapva kaptam az alkalmon, és pénteken találkoztunk. Nem volt jó a kedve, olyan kis bágyadtka volt, pedig most még nem látszik rajta, hogy baj van, elvileg nem is érzi magát rosszul. Lehet, hogy csak rossz napja volt, unja már ő is a hideget, ilyesmi. Azért köszönt, adott puszit is - cukin emlékszik rá 3 (!!!) év távlatából, hogy nem szeretem, ha képen nyal, ezért a nyelve hegyével az orromra adott puszit. (Az ilyen puszi még csak nem is nyálas. Liza eg...

A diszkrét kiskutya diszkréten jelzi, hogy most már menjek aludni: akkorát ásít, hogy kis híján bekap, majd elindul felfelé a galériára :D Aztán meglátja a tekintetemet, és visszafordul. Update: A diszkrét kiskutya diszkréten is ébreszt. Felkopog a galériára a hosszú kis karmaival, aztán leül a matrac szélére, és bámul. Egészen addig bámul, amíg a gazdi már nem bírja tovább, és kinyitja a szemét. Akkor erős szájszélnyalással (a saját szája szélének nyalásával, teszem hozzá gyorsan) és heves farkcsóválással jelzi, hogy szívesen beleegyezne például egy reggeli sétába.

Megjött Marci három napra, és még mindig olyan, mint egy kis kezes bárány. Ráadásul örül is nekem :) Már megreggelizett, most nagy játszás van, megyek is :)

Ma délelőtt tanítottam egyet, aztán sütöttem pizzát, ami iszonyú rossz lett, úgyhogy a végén csak a feltétet ettem le róla, aztán elmentem Marciért. Az Oktogonig villamosoztunk, onnan meg elsétáltunk a Széchenyi Fürdőig. Ott már várt minket Gyöngyvér és Astor kutya, akikkel bejártuk a Ligetet keresztül-kasul, kicsit ültünk is, meg bosszankodtam Marci miatt, aki valami elképesztően idétlenül viselkedett, de rájöttem később, hogy azért volt ez, mert tüzelnek a lányok, és ettől ő megbolondult. Amikor néhány órája már sétáltunk, hívott Blanka, hogy hamarosan a Hősök terére ér, úgyhogy elbúcsúztunk Gyöngyvéréktől, akik amúgy is akartak már indulni hazafelé, Marcival odamentünk a Hősökre, aztán Blankával elsétáltunk a Deákra, ott ültünk egy kicsit, de olyan szél meg por volt, hogy nem lehetett megmaradni, úgyhogy átsétáltunk az Astoriára, ahol elbúcsúztunk. Közben meg beszélgettünk, meg akartam enni ország tortáját, de nem találtam szimpatikus cukrászdát, úgyhogy túrós rétessel akartam vigas...

Esőben. Egy csomó közepesen béna kép készült az eseményről. Fára mászatott kutya, akinek pont akkor kell orrot nyalnia, amikor kattintok: Fára mászatott kutya, aki mellé odaállt a gazdája*, akinek a fára mászatott kutya úgy megörült, hogy mindjárt arcon is nyalta: Az a tanulság, hogy egyikünk sem túl fotogén. *(akin fekete magassarkú van, mert kimosta a ruházatához illő cipőjét, ami nem száradt meg, oh, well)

Tegnap itt aludt Marci. Este hoztam át, az esti séta után elmentem edzeni, majd hazatérve nagy megelégedettséggel konstatáltam, hogy távollétemben a kutya nem mászta meg a galériát. Reggel aztán arra ébredtem, hogy a matracom mellett fekszik és alszik. De nem kezdett el vegzálni, csak ott szuszogott. Lefényképeztem (nem lett jó kép, mert félálomban voltam még), erre felébredt, kicsit vakartatta a hasát, aztán mindketten visszaaludtunk. Amikor viszont megszólalt az ébresztőm, akkor nem volt kegyelem: fölém tornyosult, vadul csóválta a farkát, összenyalta a kezemet (mert tudja, hogy nem viselem el, hogy arcon nyaljon), szóval a fejemen ugrált, hogy keljek már fel. Mondtam neki, hogy sajnos én még meg fogok reggelizni, mielőtt levinném, de azt már nem bánta: abban a pillanatban, ahogy lejöttem a galériáról, ő teljes mértékben megnyugodott. Vagyis a kutya még mindig azt hiszi, hogy vekker, és még mindig nem szégyelli, hogy fel tud mászni a galériára, ha akar.

Hetek óta először aludt itt Marci. Hetek óta először ébredtem arra, hogy valaki áll az ágyam mellett, és elég közelről az arcomba bámul (és közben vigyorog... esküszöm, vigyorgott). Megkerestem a telefonomat, megnéztem, mennyi az idő, és azt láttam, hogy 6:10 van. Mondtam a kutyának: "Felejts el!", átfordultam a másik oldalamra, és aludtam még két órát. Akkor két perccel az órám csörgése előtt jött oda bámulni megint. Azért nagyon felbátorodott ahhoz képest, milyen sokáig tett úgy, mintha nem tudna feljutni a galériára. A kis rafkós.

Jó sűrű nap volt, az utolsó napirendi pontra, a koncertre nem is fog sor kerülni, és még futással sem fogom helyettesíteni, azt hiszem. Elfáradtam. Fél 8-kor keltem, fél 10-re mentem az Oktogonra a kutyával, aki meglepően jól viselte a buszozással megspékelt villamosozást, nálam mindenesetre jobban. Az Oktogonon találkoztunk egy új ismerősömmel, aki szintén hozta a kutyáját, egy 15 éves, Astor nevűt. Elsétáltunk a Városligetbe, ahol mindenféle programlehetőségek kínálkoztak: 1. Fűben hentergés Astor   2. Fűben fetrengés/üldögélés Marci Egyikünk a kutyákkal. (Az esztétikus szatyron ült korábban a fényképész.) Meg az egész csapat (felhívnám a figyelmet Marci fejtartására: vakargassáááááál!!!! - avagy hogyan rontsunk el egy egyébként jó képet 101) 3. Sárdagasztás (hála az égnek, a mi kutyáink ezt nem próbálták ki) Vizslák. Biztos örült a gazdi. 4. Rohangászás 5. Rosszalkodás, kajalopás (Marci, persze) 6. Úszás bothajkurászással Másikunk és a ...

Meg az is érdekes volt, amikor csütörtök reggel arra ébredtem, hogy valaki áll az ágyam mellett, és engem néz. Egyedül élek. A kutya volt az, aki aznap nálam aludt. Az ágyam a galérián van. A kutya tehát súlyosan elszemtelenedett. (De azért szeretjük.)

"Vakargasd a hasam, vagy vigyél el sétálni, vagy valamit csináljál már! Legalább két perce nem velem foglalkozol!"

errefelé . (Cikk az erdélyi kopóról.)

Mármint kávét. Eddig kétszer fogadtam el a koreai kislányoknál a kávét, először kicsit félve, de mivel nem lett tőle semmi bajom, másodszor már bátran. Ma meg aztán habozás nélkül küldtem le. Nem kellett volna. Először csak kicsit fájt a gyomrom tőle, aztán megfájdult a fejem, és közepesen erős hányingerem lett, ami a kutyasétáltatás közben kissé felerősödött, majd szédelgés is társult hozzá. Az a nagy szerencsém, hogy estére ilyen igazi őszi időnk lett, mert ha még mindennek tetejébe megkaptam volna egy jó kis 34 fokos, fülledt estét, hát, szerintem el is ájulok. Ráadásul még Marci is idétlen volt. Úgy tett, mintha játszana egy Mogyoró nevű, nagyon helyes kiskutyával, de amikor már elég messze kerültek a gazdiktól, akkor beleharapott, és megpróbálta a földre vinni. Nem, nem játékból, hanem megtámadta a kiskutyát. Szerencsére a másik gazdi nem esett pánikba, csak kórusban ordítottunk a kutyánknak, hogy azonnal jöjjön vissza, és Marci szerencsére így már nem merte folytatni a balh...

Este mentem Marciért, hogy elvigyem sétálni, és amikor odaértem, kiderült, hogy holnap egész nap nálam lehetne, sőt akár már ma nálam is alhat. Ez utóbbi lehetőségre csaptam le villámgyorsan, így aztán most itt szuszog mellettem egy kutya. Yee-haw! Aztán az is van, hogy szita az agyam. Tegnap lementem vásárolni. Három témakörben kerestem dolgokat: mai ebéd, következő heti reggeli, hétvégi süti. Sikerült is beszerezni a mai ebédet meg a következő heti reggelihez a kenyeret. Felvágott? Sajt? Darált keksz? Vaj? Ugyan, kérem. Ma megint nekifutottam. Értelemszerűen két témakörben kerestem dolgokat: következő heti reggeli (mínusz kenyér), hétvégi süti. Nem hiszitek el, de képes voltam kijönni az üzletből négy liter tejjel, tizenöt deka sonkával meg tizenkét deka sajttal, darált keksz, vaj ohne. Most nem tudom eldönteni, ez egy jel-e, ami azt üzeni, hogy ne akarjak keksztekercset enni a hétvégén. Azért lehet, hogy reggel nekifutok a kérdésnek újra. Hátha menni fog, ha már csak egy témakörre...

Boráros téri hajóállomás, saccra nyakig érő vízzel. (Marci mindenképpen úszni akart benne, alig tudtam lebeszélni erről. Lehet, hogy ez nem is kutya, hanem hal.) Kicsit magasan áll a Duna nálunk is Nem túl nagy a rés a Petőfi híd meg a Duna szintje között Napnyugta a Gellért-hegy fölött Ma este tetőzik a Duna, és én azt hiszem, megvetendő módon ki fogok menni a partra "katasztrófaturistáskodni". Még sosem láttam tetőző Dunát, pedig 26 éve élek a partján.

Ez voltam ma én. (Aki nemsokára enne, vagy most eszik, vagy nemrég evett, az ezt most szerintem inkább hagyja ki!) Sétáltunk nagy vidáman Marcival délután, ő eszegetett némi füvet, szagolgatott, aztán amikor lábhoz hívtam, akkor a lábam mellett battyogott. Aztán egyszer csak lemaradt és leült. Én elnevettem magam, kérdeztem, mi van, mit csinál, erre érkezett is a válasz: búbánatos tekintettel elkezdett öklendezni. Én már kicsit előrébb jártam, de visszarohantam, lecsaptam az esernyőmet, a táskámat a földre, letérdeltem a koszba, kérdeztem a kutyát, jól van-e, de csak öklendezett tovább, úgyhogy megállapítottam, nem, nincs jól. Ekkor már elég sokan néztek minket, mert ezt egy elég forgalmas helyen sikerült előadni - nyilván, majd valami kihalt kis utcán, mi? Szóval ekkor bontakozott ki a következő jelenet: a gazdi térdel a mocsokban, bal kezével erősen összeszorítja az öklendező kutya száját, jobb kezével zacskó után túr a táskájában, közben meg hangosan mondogatja, hogy tudja, hogy...

már nemcsak a parton támadják a kutyákat, hanem a városban is. A Bakátson hárman estek neki egyszerre a kutyának, aki először szeretett volna leállni balhézni, de mondtam neki, hogy menjen tovább, és ignorálja az idiótákat, de azok nem értettek a szép szóból, és már akkor is bele-belecsíptek a kutyába, amikor az menekült, sőt az én hajamba is belekapott az egyik. Gyakorlatilag végigkergettek minket a tér hosszabb oldalán, és úgy sikerült csak lekoptatni őket, hogy közéjük vágtam az esernyőmet. A tanulság az, hogy ezek a varjak súlyosan elszemtelenedtek, és hogy nem jó nekik akkor kezdeni velem, amikor ennyire a béka feneke alatt van a hangulatom. Kis hülyék.

Megkaptam éjszakára a kutyát, aminek nagyon-nagyon örültem (és örülök most is). Ennek apropóján nagyon érdekes dologra lettem figyelmes. Az egy dolog, hogy a konyhapult meg a kanapé most is csatatérré változott, mire hazaértem az edzésről, de van ám ennél durvább is! A kutya csak megjátssza , hogy nem mer feljönni a galériára a lépcsőn. Amikor este mentem lefeküdni, azzal szembesültem, hogy mind a lépcső, mind maga a galéria tele van a tappancsa nyomaival. Az ágyamba legalább nem feküdt be, de azért milyen már ez! És annyira tudta, hogy miről beszélek! Álltam ott a galérián, néztem a lábnyomokat, lassacskán leesett, mit jelent ez (elég késő volt, és én már kora délután is elég leharcolt voltam), majd felindultan így szóltam: "Basszus, te feljöttél a galériára?" Erre a kutya behúzta fülét-farkát, és olyan bűnbánó képpel nézett rám, hogy abból egészen egyértelmű lett volna, hogy tényleg , még akkor is, ha nem lettek volna az árulkodó lábnyomok. Lizával kapcsolatban néha az...

Marcival a Duna-partra járunk sétálni. Azért szeretem, mert viszonylagos csönd van és béke, és sok kutyával lehet találkozni, így nagyobb az esélye, hogy a kutya játszik és elfárad. A kutyákon kívül persze lébecolnak még ott más állatok is, főleg kacsák meg varjak. Ilyenek: Múltkor nagyon furcsa élményünk volt. Ült egy varjú a sétányt a HÉV-től elválasztó kerítésen, és Marcit nézte. Nem viccelek, tényleg nézte, sőt bámulta a fekete gombszemével. Marci elmélyülten szaglászott, fel sem tűnt neki a madár. Aztán egyszer csak fogta magát a varjú, felröppent, ráment Marcira, és belecsípett a farkába. A kutya döbbenten nézett rám, de nem nagyon tudtam mit mondani erre én sem: ilyet még életemben nem láttam. A varjú a támadása után visszaült a kerítésre, és tovább figyelte a kutyát. Aztán megint megtámadta. Én most már tudtam, mi jön, úgyhogy kiabáltam a kutyának, hogy vigyázzon, a kutya levágta magát fekvésbe, így csak súrolni tudta a hátát a madár. Aztán jött még két ilyen támadás, maj...