LizaGazdija

Egyre jobban nyomaszt, hogy a végén mehetünk a híd alá. Egyelőre semmi eredmény, pedig nagyon keresek. Kedden megnéztem egy lakást, utána írtam, hogy érdekel, válasz nuku. Ma megnéztem volna két szobát, de az egyikbe inkább majd csak hétfőn lehet menni, a másikból meg nem írtak vissza, amikor reggel rákérdeztem még egyszer, mehetek-e, és hát annyi felesleges időm-energiám nincs, hogy potyára átutazzam a várost. Ezen kívül még elég sok csalót sikerült találni, tele velük a bakancsom most már, egyszerűen nincs kedvem átverekedni magam rajtuk, elég nehéz a lakáskeresés nélkülük is. Szóval ja, aggódom. Még 11 napom van találni valamit. Kint meg már hideg van, és igazából ennyi cuccal akkor sem mehetnék a híd alá, ha meleg lenne.

Azzal ünnepeltem meg azt, hogy a könyv végére értem este, hogy ma a reggeli, skype-os óra után még visszafeküdtem egy órára (és két és negyed óra lett belőle, de hát így megy ez). Nagyon furát álmodtam. Azt hiszem, időutazó voltam, másokkal együtt érkeztünk a jövőbe. Nagy darabokra vágott puzzle-t kellett kirakni, és ha az sikerült, akkor láttuk, mi is történik a jövőben - minden bizonnyal agyamra ment az a rengeteg puzzle, amit az elmúlt hónapban raktam ki az ovisokkal. Ha valaki nem volt rajta a kirakott képen, akkor attól kellett tartani, hogy meghalt, és szörnyű volt nekem ez a stressz, hogy vajon mind élünk-e a jövőben. Az egyik puzzle-t, ami egy kocsi belsejét és az utasokat ábrázolta, egyedül raktam, négy darab volt a kezemben, ebből kettő ráadásul ugyanolyan formájú. Próbáltam valahogy beszorítani őket a keretbe, de az egyik mindig kilógott, mire az egyik utazótársam azt mondta: "Te, lehet, hogy az Anna már meghalt, és akkor ő azért nem fér rá a képre." Ez olyan ije