LizaGazdija

A cég, ahonnan egyébként mégsem fogok rendelni, regisztrációnál elkéri a szállítási adatokat, többek között a helyiséget. Vajon értenék a viccet, ha valaki beírná, hogy nappali? Vagy esetleg előszoba? (Nem, nem írtam be, inkább kikövetkeztettem, hogy az a kérdés, melyik városban élek.)

Vagy a szemetest tartjuk zárható helyen ezentúl, vagy a kutyát. Óriási mázlija van, hogy nem fulladt meg attól a darab csirkecsonttól (attól a szúróstól, ami a combon van), amit a szemetesben talált. Nem normális ez a kutya. Vagy az is lehet, hogy a második gyerekkorát éli, mert hasonló szintű dolgokat akkor eszelt ki, mikor hozzánk került. Csak jelezném, hogy egyébként az egésznek a közepére pisilt, úgyhogy különösen nagy öröm volt feltakarítani ezt a kupit. Mivel nem vagyok hajlandó minden darab hulladékkal lesétálni a kukához, Liza ettől a perctől fogva csak felügyelettel tartózkodhat a konyhában.

Olyan érdekes szerintem, amikor egy levelezőlista tagjainak elmondják legalább negyvenszer, hogy ha egy bizonyos embernek üzennek, és nem az összes többi tagnak, akkor ne a levelezőlistára írjanak, hanem adott ember privát címére (és ezt a címet meg is adják, szintén negyvenszer), és mégis tele a postaládám "Kedves X!" kezdetű levelekkel, ahol X ≠mindenki.

Nagyon nehéz nekem ez a filozófiai meg irodalomelméleti könyvrengeteg. Szerencsére a tizenhatból hármat lehetetlenség beszerezni a városban, vidéken nem próbálkozom, mert nincs annyi pénzem meg akaraterőm meg időm, de egyébként is azt mondta ugye a tanárom, hogy ne vegyem komolyan, olvasgassak, aztán majd beszélgetünk valamiről. De azért a mélypont az volt, amikor Friedrich Schlegel Lucindáját kellett (volna) olvasnom. Egy-két bekezdésnél nem bírtam tovább, hangosan tört ki belőlem az "Úristen!" meg az "Ezt nem hiszem el!" meg a "Jesszusom!" Röviden úgy foglalhatnám össze a történetet, hogy: Antonio: Ó, Lucinda! Lucinda: Ó, Antonio! Jesszusom. Szerintem május 25-én elmegyek vizsgázni, mert akkor mához pont két hétre megszabadulok ettől, nem fog gyomorgörcs gyötörni, hogy ezt a sok... khmm... igen érdekes könyvet kell forgatnom napi sok órában, és tudok teljes gőzzel a konferenciára koncentrálni. Még ezek előtt viszont valaki megírhatná a recenziómat jövő p

Egy cikk alatt olvasom a hozzászólásokat a Totalcaron (a cikk címének semmilyen olvasatban nincs értelme, ezzel igyekszik felkelteni az érdeklődést, és sikerrel is járt), és valaki a következő cikket linkelte be: " Kiszámították Jézus Krisztus sebességét ". Kész, ezen kifeküdtem, visítva röhögök. A cikket nem is bírom végigolvasni, csak annyit láttam, hogy azt a sebességét számolta ki egy orosz matematikus, amivel a vízen közlekedett úgy, hogy ne süllyedjen el. Első átfutásra úgy tűnt, a megoldás nincs benne a szövegben. De akkor minek írták meg ezt a cikkszerű dolgot? Pedig biztos legalább kétszázzal ment. Ezt most megint elképzeltem, és megint vinnyogok. Én kérek elnézést.

Hát ez nem volt egyszerű. Vagy három hónapba telt, mire a végére értem. Az első fele az orküldözéssel és a csatajelenettel teljesen érdektelen volt számomra, ezzel küzdöttem legtovább. A csatánál tértem át a fordításra, mert azt normális méretű betűkkel szedték, de ez sem segített, mondhatnám, kínszenvedés volt. Viszont onnantól, hogy a történet Frodóra és Samura fókuszált, már tetszett. Azt hiszem, Csavardi Samu a kedvenc szereplőm, de a könyvben valahogy még ez a kis Gollam is szimpatikusabb, mint a filmben. Már mondtam az első kötetnél, hogy elég kevésre emlékszem a sztoriból, de a második kötetben sokkal kevesebb jelenetre ismertem rá a film alapján, mint az elsőben, ez furcsa is volt. A csatára például egyáltalán nem emlékszem, sem egyébre a könyv első feléből. Frodó és Samu vándorlásából viszont majdnem mindenre, kivéve Faramirt, ami azért fura, mert Faramir búvóhelye viszont előttem van. Az utolsó jelenetek egyike is megmaradt, mert igen horrorisztikusra sikeredett (a Banyapók é