LizaGazdija

Csütörtökön elég rossz napom volt, mármint a napom önmagában még nem lett volna említésre méltó, de a kedvem eléggé elromlott még szerda este, és egész csütörtökre is úgy maradtam. Már délután szóltam Tominak, hogy nagy viháncolásra ne számítson, úgyhogy amikor hazaértem, azzal fogadott, hogy felkészült, egész este tud ölelgetni, ha arra van szükségem. (Hát de most nem drága?) Mondtam, kicsit már jobb azóta, hogy szóltam, de igazából semmihez nincs kedvem, nem akarjuk-e megnézni a Másnaposok 2-t (miután az első részt valamikor az ezt megelőző egy hét során már láttuk). Rábólintott. Végére értünk, megjegyezte, hogy kíváncsi, a 3-ban mit tudtak kitalálni, erre javasoltam, hogy járjunk a végére rögtön. Így tettünk. Így telt az este a semmivel, de azért együtt, és nagyon jólesett. Azt azért nem bánom, hogy nagyon ritkán fordul elő az ilyesmi.

Olyan feszültség van bennem, hogy az valami elképesztő. Pedig ha feszült vagyok, kaparok. Magamon ezt-azt. Ettől aztán olyan foltjaim vannak, hogy ihaj. Jó lenne majd egyszer találni valami egyéb feszültségoldó módszert, de eddig sikertelenek voltak a próbálkozásaim, pl. a stresszlabdával sem mentem semmire. Mostanában új elem, hogy a hátamra is rámegy az idegeskedés, és eléggé tud fájni, ha sok a stressz. Néha van is olyan érzésem, hogy félbe fogok törni, mert nagyon sok a teher. Azért ilyen valószínűleg nem lesz, de az biztos, hogy bőven van min pörögni. A feszültséget enyhíti, ha elgondolkodom rajta, mi okozhatja. Ma elgondolkodtam, és három okot is találtam. 1. Nagyon szeretném, ha már vége lenne ennek a mostani tanfolyamnak. Nem azért, mert baj van a csoporttal, a kezdeti döccenések után megkedveltük egymást, szóval szeretek bejárni hozzájuk, és ők is szívesen jönnek órára. A baj az, hogy ez egy kezdő csoport, mégis B2-es szintű vizsgát kell tenniük két hét múlva. Mert a megre...

Az anyanyelvi oktató (egy nagyon mosolygós, nagyon kedves, nagyon pozitív nő) nagyon megdicsérte a pályázati anyagomat, azt mondta, nem tud belekötni semmibe sem a tesztben, sem a fogalmazásban, rendkívül magas szintű a nyelvtani tudásom, és öröm volt olvasni, milyen természetesen használom az angol nyelvet. Ez egyrészt jólesett, mert mindig jólesik a dicséret, főleg, ha anyanyelvi beszélőtől kapom, másrészt elindult bennem felfelé a pumpa, hogy már hogyne lenne magas szintű a nyelvtani tudásom, már hogyne használnám természetesen az angol nyelvet, amikor angoltanár vagyok. Később, a tanítási szituációnál több ponton megdicsért, és azt mondta, látszik, hogy van tapasztalatom diákokkal. Itt ismét elindult a pumpa: van, van, nem sok, mintegy 14 évnyi. Aztán a legvégén azt is mondta, hogy bár nagyon intenzív, stresszes és megterhelő a kurzus, mert 4 hétig minden hétköznap menni kell, közben meg óraterveket és beadandókat kell barkácsolni, én azért szerinte bírni fogom, mert van tanítási h...

A feladáson gondolkodom. Tényleg teljesen kilátástalannak érzem a helyzetemet, és nagyon fogy a pénzem. Persze, most volt munkám két és fél hétig, kellene is, hogy kapjak kb. 630 eurót november 10. környékén, de azt nem lehet tudni, meg fogom-e kapni, lehet, hogy kiszúrnak velem, és nem kapok egy buznyákot sem. (Ebben az esetben persze nem fogom hagyni magam.) A tudásom, a végzettségem, a szorgalmam meg a kitartásom Ausztriában erre elég, hogy egy sportfogadási iroda kasszájában üljek, szaros vécét pucoljak, csikket szedegessek, és tűrjem, hogy iskolázatlan, játékfüggő emberek úgy beszéljenek velem, mint egy utolsó senkivel. Vidám. Ja, nem. Biztos nem véletlenül vagyok a végletekig elkeseredve. Két állást találtam eddig, ami tényleg nekem való lett volna, mindkettőnél voltam első körös interjún, aztán azóta se kép, se hang, illetve az egyik hely múlt hét közepén még kért egy angol nyelvű önéletrajzot, aztán azóta is mélyen hallgat. Ezen a helyen 3 hete voltam interjún, a másikon 2 hete...

Ilyenkor gondolkodom el nagyon komolyan azon, hol rontottam el, mi volt az a hiba, ami miatt 28 és fél évesen ott tartok, hogy megint újrakezdek egy új országban, megint szorongok a munkakeresés miatt, és se pár, se család nincs kilátásban sem, miközben körülöttem kb. mindenki más a vándorlásai végére ért (évekkel ezelőtt), és van párja meg családja (többnyire évek óta). Vidám pillanatok ezek.

Még tegnap. Másfél órát késett a gépem, volt némi turbulencia is, aminek nem örültem, de azért nem kezdtem el sírni, mint a mögöttem ülő csaj. Szegény, tökre megértem egyébként, bennem is felmerült, hogy nem szeretnék lezuhanni. Az utolsó időszakban elbúcsúztam az összes helytől, amit szeretek Máltán, és a barátaimmal is találkoztam, illetve majdnem mindegyikükkel. Gergővel utoljára múlt szerdán volt üvöltözés, akkor mondjuk majdnem megütött a guta, de szerencsére az utolsó hetet sikerült csendben eltölteni egymás mellett. Az utolsó napomon javasoltam, hogy vegyük le a státuszt a Facebookról, mert tök félrevezető, hogy ki van írva, hogy együtt vagyunk. (Ketten is megpróbáltak egyikünkön keresztül kérni valamit a másikunktól, ami nyűg, ha mi már csak egymás mellett élünk, mert muszáj.) Le is vette, mire hazaértem. Szóval most már nem köt egymáshoz semmi. És jó nélküle lenni. Tegnap még otthon voltam (mármint a szüleimnél otthon), örültem a szépségesen felújított szobámnak, ami mostant...