A kis nagylányom
Kérem, hogy jöjjön aludni, mert ebéd után muszáj, szüksége van rá. A válasz hiszti sírásig, hogy ő nem akar, mert játszani akar. Pihenni sem hajlandó, nem fáradt. (Aha. 3/4 6-kor kelt, ekkor épp du. 2, ő egyébként 3 és fél éves, pont hihető, hogy nem fáradt.) Végül a szigorú nézés hatására hüppögve bemászik az ágyba, odafekszem mellé. Beszélgetünk mindenféléről, egyszer csak elhangzik a számból, hogy vége van a nyárnak. Ez eszembe juttatja A cinege cipőjét, amit nyomban el is énekelek neki (szörnyű hamisan, mert kb. 90%-os gyógyultságnál jár az egy hete durvára fordult, nagyon köhögős nyavalyám). Mosolyog, majd a végén azt mondja: "Még egyszer! Most másikat." Aztán annak a végén: "Most még egyet énekelj, másikat!" Az ötödik környékén lekoppan a szeme, a hetedik óta békésen szuszog.