LizaGazdija

Eredetileg úgy volt, hogy ma délután Rékával elmegyünk korizni, aztán mondta, hogy inkább csak átjönne, mert a korijegy élezéssel együtt annyira már nem kis összeg. Én viszont annyira régen voltam már korizni, és annyira beleéltem magam, hogy mondtam neki, én így is elmegyek. Próbált meggyőzni, hogy ne, mert rosszul fogja érezni magát, hogy egyedül megyek, én viszont meggyőztem, hogy szoktam járni helyekre egyedül, és semmi bajom sincs ezzel, és korizni is jó lesz egyedül is. Tényleg jó volt. 7-re értem oda, amikor 8-ig tart nyitva a pálya, kicsit izgultam is, hogy hazaküldenek a kapuból. De nem, fél 8-ig van pénztár, úgyhogy nagyon megkönnyebbültem. Attól nem féltem, hogy egy órát tudok majd egy huzamban korcsolyázni, szóval biztosra vettem, hogy elég lesz ennyi idő. Az nagy szerencse, hogy még itthon eszembe jutott felpróbálni a korit, ugyanis kiderült, hogy az elmúlt két-három évben, amióta nem volt a lábamon, elfelejtettem, hogyan kell felvenni. Ez a kemény, nem a faláb. Addig

A masszázsról eszembe jutott egy emlék. Valamikor 12-14 éve történhetett, hogy az egyik családi kirándulás nagyon durvára sikerült, alig álltunk a lábunkon, amikor végre hazaértünk. Azt hiszem, ez volt az a kirándulás, amin apu elöl haladt, egyedül, és közben morgott: "Persze, ez neki lejtő! Hol itt a lejtő? Én nem látom a lejtőt." Ez persze már a táv vége felé volt, amikor már egyikünknek sem esett annyira jól a lábemelgetés, de ettől még ez nagyon vicces volt. Nem emlékszem, hány kilométert mentünk, és lehet, hogy még húszat sem, de az biztos, hogy nem voltunk hozzászokva akkora igénybevételhez. Ezért aztán hazaérve mindenki lerogyott, és örült, hogy él. Liza annyira kikészült, hogy nem tudott kimenni a szobámból a konyhába inni. Úgy vittem ki ölben, és amikor letettem két lépésre a táltól, nem tudta megtenni azt a két lépést, csak nyújtogatta a nyakát, és segélykérően nézett rám. Persze odaraktam elé a tálat, ivott is, aztán megint ölben kellett visszavinni a szobába. (E