A nagy kő
Február közepén adtam le a fordítást, már meg is jelent (ez most ilyen lóhalálában készült, gyorsan ki akarták adni - attól még nekem annyi időm volt rá, mint amikor nem sürgős a munka, és a szerkesztő is annyit foglalkozott vele). Az elmúlt pár évben úgy szokott lenni, hogy a leadáskor írt a szerkesztő, hogy ez és ez lenne a következő megbízás, vállalom-e, illetve egyszer akadt két hét üresjárat. Most viszont azt írta februárban, épp elosztogatta az összes melót, de majd keres, ha lesz valami. Aztán két és fél hónapig semmi. Nem is tudtam, mennyire feszült vagyok ettől, mennyire aggódom, hogy esetleg megszűnik a fordítás, amit pedig imádok, amíg ma el nem olvastam az e-mailt, hogy hahó, van-e időm, mert ha igen, ez lenne a következő delikvens. Szinte hallani lehetett, ahogy legördült a kő a szívemről, és úgy érzem, sokkal könnyebben kapok levegőt.