LizaGazdija

Reggelire melegszendvicset kért, jött is velem a konyhába megcsinálni. A paradicsomszószt ő nyomja és keni a kenyérre, a sonkát ő teszi rá, és a sajtot velem vágja (ő is fogja a kést), majd ő helyezi el a kenyéren. Ezek után kinyitja a mikrót, beteszi a tányért, becsukja a mikrót. De nem is ez a lényeg, hanem az, hogy a folyamat közben valamikor egyszer csak azt kérdezte vidám hangon: - Anya, miért sírt temnak (tegnap) a kislány? - Milyen kislányra gondolsz? Erre legörbült a szája, és sírva mondta: - Te mesélted temnak! - A Hollira gondolsz, amit este olvastam neked? [Bár abban nem sírt semmilyen kislány.] - Nem, nem! Amit meséltél! És zokogott. Nem is lehetett megvigasztalni. - Sajnálom, kicsim, de nem tudom, milyen mesére gondolsz. Szerintem lehet, hogy álmodtad. Nem lehet, hogy azt álmodtad, hogy meséltem neked valamit, és abban sírt a kislány? - Neeeem! [Még egy darabig zokog, majd:] Bemegyek a szobámba sírni. Majd kijövök, ha abbahagytam. Merthogy amikor hisztisen sír/tombol, és n

 Este van, már fekszik, búcsúzom tőle, fogja a kezem. - És te mit csinálsz, amikor én alszom, anya? - Fordítok még egy kicsit, dolgozom. - Neee dolgoooz! - Muszáj. - Nem szeretném, hogy dolgozz, mert... mert akkor fáj a kezed. [megsimogatja a jobb csuklómat] Nem szeretném, hogy fájjon a kezed. Elolvadtam. A jobb csuklóm véletlenül tényleg fáj a sok gépeléstől, de teljesen tűrhető, így nem is panaszkodom rá soha. Nem tudom, miért pont ez az érv jutott eszébe.