LizaGazdija

 Azt már mondtam, hogy nekem tele a hócipőm az egésszel, de most már azt is lehet tudni, hogy Flórának is. Minden este beszélünk Messengeren a szüleimmel, ez a szokás a tavaszi karantén elején alakult ki, és teljesen beépült a napirendünkbe, a gyerek tudja, mikor következik, és várja is. Tegnap: "Nagyi, mikor jössz?" Ma: "Megyünk Papához? Megyünk Nagyihoz?" "Reméljük, hamarosan mehetünk." [sírós hangon:] "Nem! Most megyünk!" Szóval tele már a bakancsunk, de nagyon. De legalább foci lesz, az a lényeg, annak kell örülni, ami van, ugyebár.

Kilépünk a házból, a nap még nem jár nagyon magasan, egyelőre csak a legfelső emeletek ablakain csillan meg a fénye. A gyerek egyből hunyorog, a nagyobb hatás kedvéért eltakarja a szemét, majd így szól: - Semmit látok, nagyon süt nap. Szemüge napot kéjek, pijosat. :D Hozzá kell tennem, hogy nagyon kitartóan kéri a piros napszemüveget vagy egy hete, és keressük is, csak még nem találtunk gyereknek valót. Pár perccel korábban próbálom motiválni, hogy haladjon kicsit gyorsabban az indulás felé, mert mindent úgy csinál, mint a lassított felvétel. A következővel inspirálnám: – Ki szeretne bölcsibe menni? Erre ő: – Anya. És már vigyorog. Ja, és még egy. Mostanában kb. bármit mondok neki, az a reakció: - Anya, ne viccelj! És egy utolsó: - Vakar a kezem. Már hogy viszket.