LizaGazdija

Lehet, hogy majd valamikor ebből is csinálok listát oldalra, csak ahhoz meg kellene keresni az első ilyen bejegyzést, és ahhoz most nincs kedvem. De a lényeg, hogy mostanában minden nap meghallgatom az Amélie csodálatos életének zenéjét. Nem is emlékeztem, hogy ez ennyire jó. Pedig de. És az a vicces, hogy a papagáj is szereti: ha elindítom a lejátszást, a hozzám közelebb eső ágra ül át a kalitkában, és figyel.

Az volt, hogy egész nap nem volt semmi bajom, vidám voltam, hurcoltam keresztül-kasul a városon az edzős cuccomat, hogy megyek este edzésre, amit most még jobban szeretek, mert tökre a csapat része lettem, ami abból derül ki, hogy amikor múltkor elkéstem, odakészítették nekem a steppadot, és utána kezdték az órát. Valamikor fél 5 magasságában kicsit kaparni kezdett a torkom. Gondoltam, no, mi a fene, kár, hogy nincs nálam egy Strepsils vagy valami hasonló undormány, netán egy macis méz. (Vagy mézes maci, höhö.) De nem izgultam túl a dolgot, hiszen a tapasztalat azt mutatja, hogy ha valami kezdődő kórságra edzek egy kellemes 120 percet, akkor a kórság elhúz a francba. Hétkor már, az utolsó órám végén, azt hittem, lefordulok a székről, annyira fájt a torkom. Persze megint a jobb oldalon. Valamit kéne már kezdeni a fogammal, valami véglegeset, mert biztos, hogy legalább részben megint attól volt ez. Vicces módon egészen a Moszkváig azon tűnődtem, hogy azért elmegyek az edzésre, bár már el