Az érzés, amikor
a gyerek gyomra a háti hordozóban utazva, a tömött metró közepén fordul fel... Megfizethetetlen. Óriási mázli, hogy tél van, mert így a hajam megmenekült. A kabátom, az overallja és a hordozó lett oda. Helyünk kapásból lett elég, mert csak úgy spricceltek szét az emberek, mindenki menekült, amerre látott. Nem csodálom, én is menekültem volna, ha nem az én gyerekemmel történik. Szuper élmény volt aztán a metróaluljáró egy félreeső zugában popsitörlővel és papírzsepivel megpróbálni menteni a helyzetet. Húsz perc volt a vonatunk indulásáig, amikor történt az eset, és negyed órán keresztül csutakoltam magunkat, mire kb. elfogadható állapotba kerültünk. Egy hölgy volt, aki még az elején megkérdezte, tud-e segíteni, mondtam, szerintem nem, mert még azt sem tudom, egyáltalán mit csináljak, aztán egy perccel később visszajött, hogy van-e nálam zsepi vagy valami. A gyerek tök rezignáltan üldögélt a hordozóban, kifejezéstelen arccal, csak egyszer emelte fel a kis kezét, hogy a hmm... arra